„Ki tudja,

hogy a vízmosás mélyében

rejtett szívem hegységében

élek tűzbogaram fényében.”

(Abucu-Ni)

Mark Nepo, „Meditáció minden napra „ című könyvében azt írja, hogy „egy váratlan fájdalom rezzenésében földrészekre repülhetünk attól, ahogy érzünk.”

Mert, mi is történik ilyenkor. Magunkon kívülre kerülünk - ahogyan a köznyelv is mondja "kikelünk magunkból”- és semmiben sem leszünk képesek megélni az egység élményét. Elhagyjuk lényünk szeretet barlangját és elkezdünk félni. Legfőképpen a saját érzéseinktől félünk és ilyenkor kötjük a legrosszabb kompromisszumokat és tesszük a legértelmetlenebb áldozatokat. Aki bátor, az minden cselekedetében és választásaiban is az. Lehet, hogy azt gondolja, esetleg ki is mondja, hogy ezt vagy azt nem teszi meg de végül is,amikor eljön a tett ideje, nem hátrál meg. Beáll a „tűzbogara” fényébe és felvállal minden pillantást.

Aki szeret sohasem sérti meg a „tűzbogaradat”, mert pontosan tudja, hogy „tűzbogara” csak annak van, aki képes a teljes kitárulkozásra. Nem fél megmutatni, amit érez, akkor sem, ha éppen a poklot járja meg és élő seb már a lelke. Aki szeret ugyanúgy félti a „tűzbogaradat”, mintha a sajátja lenne, mert tudja, hogy milyen kivételes bátorság kell ahhoz, hogy valaki kitárja lénye legbensőbb magját.

Néha messze kerülhetünk attól a fénytől, ami bennünk világít, ha épp rossz helyen kényszerülünk élni, dolgozni, és számunkra nem megfelelő emberek társaságában vagyunk.

A szeretet akkor mutatja meg igazi arcát, amikor nehéz szeretni. Ott feltárul minden titkos ajtó, minden titkos tükör. Ott a legfényesebb a „tűzbogarad”, és amit a fényében meglátsz-ha fájdalmas is- az az igazság. Ott már nincs köd, csakis tiszta fényesség, és akkor vége minden önáltatásnak és önigazolásnak. Aki idáig eljut már nem is tud máshogyan élni, csak „tűzbogara” fényében, és egészen a szívéig lélegzik.

fShare

Tweet

Ha nincs benned elég erő, hogy tartásod, hited legyen, ne várd el, hogy mások meglássák azt, ami szerethető és tisztelhető benned. Mi adhat tartást? Az őszinte szó, mindenképpen. Véleményed, világnézeted, politikai hovatartozásod,vallásod állandósága, hogy amit ma képviselsz, azt másnap nem változtatod meg. Harcaid lengőhídján persze előfordulhat, hogy néha bizonytalan vagy és félsz lenézni a mélybe. Meg is inoghatsz, port is szórhat a szemed közé a szél, ködben is járhatsz, de végül vissza kell nyerned a tartásod. A gyökereket kitépni nem lehet, csak elsorvasztani. De miért is tennél ilyet? Miért változtatnád át azt, ami élő, halottá vagy tetszhalottá?

Nem lehet semmilyen olyan érzelemnek létjogosultsága, hatalma, aminek joga lehetne méltatlan helyzetben tartani, és mindegy mióta vagy ilyen helyzetben, fél éve vagy húsz éve. Az idő nem számít, sohasem lehet késő, hogy kiszabadulj, mert ami méltatlan, az bezár és fogva tart. Berendel valami alá vagy mögé, de sohasem egyenrangú félként valami mellé. Ilyen helyzetben sohasem lehetsz felvállalható se magadnak se másnak. Méltatlan helyzetben sohasem lehetsz szabad. Amikor hezitálsz és nem tudsz dönteni, mert hagyod, hogy az áramok, hullámok dobáljanak, akkor mindig tedd fel magadnak a kérdést. Méltó hozzám ez a helyzet? Mert ha elveszted a méltóságodat, legyen az munkában, barátságban vagy szerelemben, akkor előbb-utóbb önmagadat is elveszted. 

Méltatlan hozzáállás, ha nem táplálod azt, aki lehetnél.

fShare

Tweet

A holtpont bármilyen rendszernek, köztük az emberi test-lélek-szellem rendszerének is olyan állapota, ahonnan külső beavatkozás nélkül már nem képes elmozdulni. A holtpont nem más, mint egy kényszerű várakozás, egy helyben toporgás, mivel a rendszeren belül  más elem csoportok már lekötöttek minden erőforrást. Tudnod kell, hogy ilyen helyzetben a cselekvések megmerevednek, de nincs ezzel semmi baj. Nem kell kétségbe esni, ha úgy érzed, hogy holtpontra jutottál. Ha felismerted a holtpontot, az azt jelenti, hogy nem alvó a létállapotod és hamarosan cselekvőképes leszel. A holtpont fogalmát használják a vezérléstanban, a számítástechnikában és a mechanikában is.

Most a lelki, mentális holtpontról szeretnék írni. 

Az első és legfontosabb kérdés ilyenkor, hogyan jutottál oda, mit tegyél amíg benne vagy és hogyan tudod magad képessé tenni, hogy kikerülj belőle. A kulcsszó, a türelem. Ha sürgeted magad, elkezdesz kapkodni, vagdalkozni, csapkodni, és a figyelmedet nem tudod a lényegre összpontosítani. Mi a lényeg? Az elfogadás. Tudomásul kell venni, hogy az ember, életében többször is kerülhet holtpontra. Olyan érzés ez, mint valami rossz álomban lenni, ahol lépnénk de nem tudjuk emelni a lábunkat, szaladnánk és nem tudunk futni, mert úgy érezzük ólmok nehezedtek az egész testünkre. 

A holtpont mentális ingovány. Minél jobban küzdesz ellene, annál mélyebbre húz. A holtpont a lelked tele. Lelassít, elcsendesít és figyelemre késztet. Egyet tehetsz ellene, megpihensz és figyelővé válsz. Megkeresed a holtpontod közepét, a magot, belehelyezed magadat és minden félelmet, aggódást, feszültséget kívül hagysz. Pihensz és várakozol, mert egy darabig más nem tehetsz. Minthogy az álmatlan éjjelek ellen sem szabad küzdeni, mert valamiért kapjuk azokat is, úgy a holtponttal sem szabad csatába szállni. Belső tartással, tudatos gondolkodással, éber figyelemmel ugyanakkor fütyörészve kell üldögélni a mag belsejében. Aki így éli át élete holtpontjait, kivétel nélkül egy idő után mindig kap kívülről érkező segítséget, amely tovább lendíti és újra cselekvőképessé teszi. A holtpont olyan, mint egy kiadós zápor. Egy időre be kell húzódnod az eresz alá, hogy azután igazán élvezhesd a napfényt.

fShare

Tweet

Ülünk a tompa lámpafényben, későre jár már. Most érkeztünk, eszünkben sincs aludni. A szívünkben „kis rőzse dalok” égnek és jól érezzük magunkat. Koccintunk. Majd újra koccintunk. Száll a füst, jóféle pálinka tüzeli a torkunkat és beborít a boldog lélekfény. Az egyszerűség nagyszerűségének diadalívében ücsörgünk. Előttünk egy tollas kalap, egy dolmányos varjú ketrece, ami hála Istennek üres. A rácsokon lóg egy etető csipesz, benne faágak, egy varjú rabságban töltött életének titkai....kész művészi installáció. A falon egy 70-es évekbeli magnós rádió teszi a szépet nagyi bevásárló cekkerének egy méltán büszke hajómentő eszköz társaságában.

A legnagyobb szerelem ez, egy remekbe szabott emlék-parádén. Aztán itt feszít a polcon egy másik rádió is sokkal korábbról, talán a rádiózás hőskorából, tetején egy mákdaráló ül; Pom Pom és Picur. Az embernek mosolyogni támad kedve. Na,és itt van békés rejtekhelyén a vitorlás. Páratlan darab. Valósága-akár a lét- megkérdőjelezhetetlen, evidens. Egyébként is, ha tágítjuk az elménk és az Univerzum magasabb rezgésének szintjére emeljük a gondolatainkat, minden fénybe kerül. Heidegger óta tudjuk, hogy a lét magától értetődő fogalom. A „nemléttel” most nem foglalkozom, mert az egy másik nap, másik zöngéje. Most a létezés édes semmiségeiről írok, amelyek egyszerre nélkülözhetőek és nélkülözhetetlenek is. Mindannyian őrzünk olyan régi darabokat, amelyeket- ahogy szokták mondani- nincs szívünk kidobni. Mert szíve a jó embernek csak a gyűjtögetéshez van. Felhalmozunk.

Szívünk van a boldog halmozásra. Halmot s almot építünk minden édes kis semmiségnek, ami valaha fontos volt nekünk. Többek között az a nagyszerű itt a Bárkában, hogy a visszajáró vendégek találtak egy biztos helyet, ahol elrejthetik újabb 20 évre a szívüket.  Igazából szíveket hoznak, nem tárgyakat. A Bárka az egyetlen hely Gemencen,ahol a házigazda édes semmiségei: szívek. És ha egy nyári éjszakán elég nagy a csend, hallani is lehet melyik, hogyan és mennyit dobban. Némelyik még dalolni is képes. Csuda egy gyűjtemény ez! 

Az édes kis semmiségek fűszerek, a lélek fűszerei. Ha ezeket egy napon elvinné az ár, nagy lenne az üresség és a hiány, mert hiány akkor van, amikor nem pótolható mással az, ami hiányzik. A teljesség, hogy minden, ami fontos, egy helyen s egy időben legyen velünk, mellettünk, bennünk- létkérdés.

fShare

Tweet