Prométheusz háza (regény)

A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.

Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.

A rovatban a készülő regényből  olvasható néhány rövidebb részlet.

Prométheusz háza/ A kertkaput csak egyszer kell kinyitnod

- Nálam vendégeskedik egy vándor, aki a mesterem is. Prométheusznak hívják. - mondtam csendesen 

Noa érdeklődve figyelt. Meggyőződése volt, velem mindig olyan izgalmas dolgok történnek. Ő így látta akkor, én máshogy de szerettem mesélni neki és azt hiszem ő is szeretett hallgatni engem,

-Ő mondta nekem, hogy a kertkaput csak egyszer kell kinyitnom, utána mindig tárva marad és látni fogom az utam is.  Akkor már látható lesz; mert a szememet ráneveltem arra, hogy lásson.

 

 

Fotó:Selmeczi Kriszti

 

 

Prométheusz háza/ A mai napon...

Bent borovi fenyőillat és pislákoló gyertyafény lebegett. Kint épp havazni kezdett. Szépen, lassan változott át a táj éppúgy, ahogyan az alkonyat homálya megérkezett. Mindkettőnket megérintett a pillanat egyszeri és ismételhetetlen varázsa. Csak a csend létezett, a mi csendünk és a szálló hópihék az ablak előtt.

- Köszönöm, hogy a Mestered lehetek.

Mosolyogtam, mint mindig, amikor rám nézett, majd halkan azt mondtam.

- A mai napon...

 

Fotó:Molnár Péter

 

Prométheusz háza/ A szeretet nem evidencia...

 

A harmadik őszben jártunk, mióta először találkoztunk. Már része volt az életemnek, akár a változás, amelyet elindított vagy amelyet elindítottam magamban. Egyszer majd erre is választ kapok, lecsendesednek a miértek a lelkemben. Miért jött Prométheusz? Mi dolga volt az életemben? Fényt hozott. Azért hozhatott világosságot és tisztánlátást, mert akkor erre én már nyitott voltam és vártam rá. Máshogyan nem történik meg a találkozás. Mert minden sorsfordító találkozásnak oka van és ez az ok sohasem véletlen.

Nem véletlen csak váratlan és erőteljes. Akkor érint csak meg, amikor megnyíltál. Megnyílás nélkül semmilyen átalakulás sem kezdődhet el. Szétnyitod a lelked és várakozol. Nyíló lélekkel és teljesen kitárulkozva lehet csak értékesen várakozni, ahogyan a virágok.

A beporzás pillanata szent. Fel kell készülni rá. Tisztának kell lenni. Ebben sincs alku. Várakozni sem lehet piszkosan. Mert nem úgy van, hogy majd mire megjön az, amit szeretnék, amire várok, akkor majd megtisztítom magam. Nem jön, amíg nem vagyok hófehér ott legbelül. A lelkem tündérpora csilloghat csak a szememben. Ott lesz az a szivárvány, amire vártam.

Sokszor több életen át tart a felkészülés. Amikor pedig beteljesül, a láncok lehullnak, onnan már csak felfelé emelkedhetsz. Nem vonzol magadhoz semmit, ami tartósan mélyre húzhat. Hosszú út ez és nagyon nehéz de gyarló emberi életünk legszebben járható útja. Megérzed a szeretet áramlásának a szabadságát és pontosan tudod, hogy ebben az áramban hol a helyed.

Miért jött Prométheusz? Azért jött, hogy megtanítson, hogyan emelkedjek felül a karma törvényén...méltósággal és türelemmel.

Meddig marad? Azt hiszem addig, ameddig emlékezem rá, emlékezem legjobb önmagamra és a szivárványra, amit hozott. A szeretet nem evidencia, hanem áldás és ajándék. Nem lehet harccal elérni semmit, aminek a szeretethez bármi köze lehet. A szeretet áldására akkor döbbensz rá, amikor megtapasztalod, hogy senkinek nem jár alanyi jogon. Nem evidens, hogy szeressenek és termékennyé tegyék a lelked. A legtöbb áldásra a hiányuk figyelmeztet. A hiány jobban tud égetni, mint bármilyen tűz de azt is megtanultam Prométheusztól, hogy a tudatosságom magas fokán már nincs hiány. Ott csak elégedettség van és teljesség. Bizonyossága annak, hogy minden, ami épp velem történik, a lehető legjobb dolog, ami történhet és a javamat szolgálja.

 

Fotó:Molnár Péter

Prométheusz háza/ A te utad, a te félelmed, nem bízhatod másra

 

Rám nézett azzal az erőteljesen szikrázó és gyógyító tekintetével, amiben ezúttal némi sürgetést is éreztem, és azt mondta.

 

- A te utad, a te félelmed, nem bízhatod másra!

 

/Alexi Zaitsev: June murmur/

Prométheusz háza/ Az egyensúly létrejön mindig

Aznap nagyon szomorú voltam de tudtam, hogy várt rám, ezért elmentem hozzá. Kivételesen nem volt kedvem Prométheuszt meglátogatni de méltatlan lett volna a kapcsolatunkhoz, hogy tudtam, hogy vár és mégsem megyek. Nem akartam, hogy hiába várjon. Látta rajtam, hogy nagyon rossz állapotban vagyok. A szokásosnál tovább tartott a karjaiban de szükségem is volt az erejére, mert abban a pillanatban -szó szerint -ő tartott meg. Elzuhantam volna, mint egy darab fa. Mindig tudta, mit tegyen, mit mondjon. Prométheusz volt az egyetlen ember, aki sohasem hagyott cserben. Már oldani kezdte az ölelését, amikor elkezdtem zokogni.

-Nem érdemli meg, nem igaz, hogy megérdemli.....nem érdemli meg, érted? Hazugság volt ez az egész...-üvöltöttem és ökleimmel tehetetlenül ütöttem Prométheusz izmos mellkasát. Percek teltek el így, a testem önkívületben rázkódott és görcsösen kapaszkodtam a karjaiba. Hagyta, hogy sírjak. Mindig megengedte nekem, hogy teljes mélységben megéljem az érzéseimet, és a fájdalom és az öröm átmossa a lelkem. Sohasem szólt rám, nem mondta, hogy ne csináljak színházat az életemből. Mindig hagyta, hogy a magam módján szenvedjek, a magam módján örüljek.

Amikor nagy sokára megnyugodtam, leültetett a karosszékébe és betakart egy hófehér takaróval, mert az egész testem remegett. Tudta, hogy nem azért, mert fázom de azért betakart. Mindig gondoskodott rólam. Készített egy erős és füstös ízű teát, begyújtotta a kandallót és leült velem szemben.

-Az igaz szerelmet és szeretetet mindenki megérdemli de az energiádat, amivel feltöltöd őt, a lelkedet, amivel ápolod az övét, az erődet, amivel támogatod az erejét és a karjaidat, amivel öleled és segítesz kihúzni az ingoványból, azt nem. Azt ki kell érdemelni, mégpedig kölcsönösen. Senkinek ne engedd meg, hogy elszívja az energiádat, miközben ő nem tölt fel téged és nem izmosítja az erődet. Ez nem érdek, hanem az energetika legalapvetőbb törvénye. Mert az egyensúly létrejön mindig, de nem mindegy, hogyan.

A tea, amit készített jólesően felmelegítette a gyomrom és örültem minden mondatának. Nem tudom, mikor aludhattam el de még éreztem, ahogyan hosszú, csontos ujjait összekulcsolja az enyémmel. Így jött el a ködös hajnal...

 

Fotó:Molnár Péter