Bent borovi fenyőillat és pislákoló gyertyafény lebegett. Kint épp havazni kezdett. Szépen, lassan változott át a táj éppúgy, ahogyan az alkonyat homálya megérkezett. Mindkettőnket megérintett a pillanat egyszeri és ismételhetetlen varázsa. Csak a csend létezett, a mi csendünk és a szálló hópihék az ablak előtt.

- Köszönöm, hogy a Mestered lehetek.

Mosolyogtam, mint mindig, amikor rám nézett, majd halkan azt mondtam.

- A mai napon...

Fotó:Molnár Péter

fShare

Tweet