„Ki tudja,

hogy a vízmosás mélyében

rejtett szívem hegységében

élek tűzbogaram fényében.”

(Abucu-Ni)

Mark Nepo, „Meditáció minden napra „ című könyvében azt írja, hogy „egy váratlan fájdalom rezzenésében földrészekre repülhetünk attól, ahogy érzünk.”

Mert, mi is történik ilyenkor. Magunkon kívülre kerülünk - ahogyan a köznyelv is mondja "kikelünk magunkból”- és semmiben sem leszünk képesek megélni az egység élményét. Elhagyjuk lényünk szeretet barlangját és elkezdünk félni. Legfőképpen a saját érzéseinktől félünk és ilyenkor kötjük a legrosszabb kompromisszumokat és tesszük a legértelmetlenebb áldozatokat. Aki bátor, az minden cselekedetében és választásaiban is az. Lehet, hogy azt gondolja, esetleg ki is mondja, hogy ezt vagy azt nem teszi meg de végül is,amikor eljön a tett ideje, nem hátrál meg. Beáll a „tűzbogara” fényébe és felvállal minden pillantást.

Aki szeret sohasem sérti meg a „tűzbogaradat”, mert pontosan tudja, hogy „tűzbogara” csak annak van, aki képes a teljes kitárulkozásra. Nem fél megmutatni, amit érez, akkor sem, ha éppen a poklot járja meg és élő seb már a lelke. Aki szeret ugyanúgy félti a „tűzbogaradat”, mintha a sajátja lenne, mert tudja, hogy milyen kivételes bátorság kell ahhoz, hogy valaki kitárja lénye legbensőbb magját.

Néha messze kerülhetünk attól a fénytől, ami bennünk világít, ha épp rossz helyen kényszerülünk élni, dolgozni, és számunkra nem megfelelő emberek társaságában vagyunk.

A szeretet akkor mutatja meg igazi arcát, amikor nehéz szeretni. Ott feltárul minden titkos ajtó, minden titkos tükör. Ott a legfényesebb a „tűzbogarad”, és amit a fényében meglátsz-ha fájdalmas is- az az igazság. Ott már nincs köd, csakis tiszta fényesség, és akkor vége minden önáltatásnak és önigazolásnak. Aki idáig eljut már nem is tud máshogyan élni, csak „tűzbogara” fényében, és egészen a szívéig lélegzik.

fShare

Tweet