Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Írjunk együtt! 3. rész 29 ember, 29 szó, 29 elengedés. 29 lélek egy felhőben.

 

 

Sétálok a folyó felett a hídon és azon gondolkozom, mi lehet még az a teher, amit cipelek. Ami alól nem engedtem még meg, hogy felszabadítsam(1) magam. A híd közepén állva felkapja és megforgatja a szél a levegőt és észrevétlen összekeveri a felszálló párával és a napfényben keringő városi porral.

Váratlan rám talál egy érzés. Egy lélek(2) vagyok itt mindennel, ami körülvesz. Része vagyok a folyónak, a hullámoknak, a víz alján a nehéz iszapnak. Magam vagyok a fény, a szél és a napsütés. Magam vagyok a folyam, az áradás, és én döntöm el, hogy mi az, amit szeretnék megtapasztalni és azt is én határozom meg, hogy mi az az emlék(3), amit elmém láncaival lekötve a múltamból még itt tartok, és úgy tekintek rá, mintha a jelenem része lenne.

Nézem a víz sebes folyását. Sodor egy korhadt farönköt a sötétzöld hullám. Valahol beemelte a víz, részévé tette az áradásának és most viszi tovább. Az életben minden, ami él áradásban van. Minden haragot, sérelmet is így kellene támogatva átfolyatni az életünkön. Nem ellenállni, nem gátat vetni a félelmeinkkel, akaratunkkal, mások vágyaival. Eggyé válni a változás ritmusával.

Elindulok a hídon a túlsó partra, haladok pár lépést, majd újra megállok és közben arra gondolok, hogy nem lényeges már, hogy akitől évek óta várok egy „bocsáss meg, ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni” mondatot, attól az embertől már nem fogom ezt hallani. De valaki más megteszi majd helyette, ha engedem rehabilitálni a lelkem. Fontosabb az, hogy felébresszem magamban és magamért a megbocsájtást.(4)

Ez az ami erőt (5)ad nekem, és ez az amitől úgy érzem, hogy felhő (6) a lelkem. Könnyed kis bárányfelhő, amely szabadon és vidáman és akadálytalan halad a kék égen. Az ég is én vagyok.

A híd közepén, a narancsos színű nap alatt kitárom a karjaim, behunyom a szemem és mélyen beszívom, majd kifújom az akácillatú levegőt. Nem fontos már, hogy a járókelők, akik épp arra sétálnak, mit gondolnak rólam. Megengedtem magamnak az áradást és ez a megkönnyebbülés(7) érzését hozta el nekem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak kiegyensúlyozottságot(8) érzek és azt, hogy ez a semleges állapot jó nekem. Megesik, hogy nem kell ennél több.

A boldogság szüntelen kergetése nagyon fárasztó és felesleges feladat és addig nem érhet véget, ameddig görcsösen hajszolom, űzöm, akarom. Csak az állandó sürgetettség, le- és kimaradás érzését adja. Nincs benne elégedettség. Nincs benne a pillanatok öröme, mélysége, dicsérete és annál több fájdalom(9) ér, minél jobban harcolok valamiért, amiben a boldogságomat hiszem.

Tudattalan évtizedeim alatt eggyé váltam azzal a végtelen nagy szabadság(10) igényemmel, ami, így önmagában, önmagáért csak rombolni tudott. Teret adtam ennek. Megtapasztaltam, milyen így. Identitásom része lett, belőle építettem magam 41 évig és ha úgy véltem korlátozzák a szabadságom, akkor olyan érzésem volt, mintha valaki nehéz(11) köveket rakott volna a szívembe és a gyomromba.

Ettől nyughatatlan(12) lettem és felülkerekedett a reménytelenül szenvedő énem és azonnal szabadulásra(13) vágytam. Ma már nem szeretem(14) ezt az érzést, így nem is táplálom semmivel. Az ide vezető út erős, mély, katartikus érzelmi út volt. Akár egy nagy szerelem, csak már nem hagyom visszajárni fájni.

Az áldás(15) abban a pillanatban érkezett az életembe, amikor megengedtem magamnak, hogy fájjon és ezt követően beláttam, hogy az, ami ennyire szaggatta az életem, már nem tartozik a jelenemhez. Csak én voltam az, aki még itt tartotta és ápolta, gondozta, hizlalta. A változás(16) ott kezdődött el, amikor megengedtem magamnak, hogy elkezdődjön. Akkor megérkezett a valódi elfogadás(17) érzése és látni kezdtem azt a kegyetlen tényt, hogy én vagyok életem főnöke. Az irányító. Nem a körülményeim, kifogásaim, életem szereplői, helyzetei. Csakis én! A lelkem, a szellemem és a testem tisztulásának (18) nagy napja volt ez! Eltűnt minden felesleges szívfájdalom(19) és helyébe lépett a feltétel nélküli szeretet(20), a béke(21) és a hit(22) .

Amikor készen álltam a tanításra(23) megérkezett az életembe egy tanító, hogy rátegyen az istennő barlangomban hullámzó belső csendre (24), hogy megérezzem újra a békét(25) és képes legyek elkezdeni azt az utazást(26), ami fejlődésem következő állomására visz. Mert ezen az úton csak újra és újra megnyugvó lélekkel(27) lehet járni.

Ez az valódi szabadság(28) útja. Szükségtelen keresni, mert ez a szabadság magától talál rám, gondolatváltás és új elmeprogram részeként. Ebben a folyamatban nem sürget már semmi, nem az kell, ami nincs, minden és mindenki egy helyen, egy időben, épp jókor ott van velem, bennem, és semmit sem érzek már veszteségnek(29) többé, amit elengedtem.

 

Fotó:despositphotos.com

Reggeli én-idő fohász (Hangoskönyv részlet)

A felvételen Montorffy Letti hallható.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

 

Reggeli én-idő fohász

Mert lehetek hálával, türelemmel teljes
Mert lehetek szabad választással patak, folyam, áradás
Mert lehetek vízparti kavics-test, mely alázattal formáltatja önmagát 
Mert lehetek kedves kis része az Univerzum illanó simogatásának
Mert lehetek idő, és lehetek én-lény mélység
Mert lehetek fohász is, korlátlan önteljesség
Mert lehetek reggeli bátor, test-vére a Félelmeknek

Mert lehetek, Vagyok, aki vagyok
Mert lehetek végtelenség, nyúló és nyíló határral
Mert lehetek saját szívével ölelkező hajnali alázat
Mert lehetek ő, az idő szeretője, intimitásom vidám szürcsölgetője
Mert lehetek akadályok nélküli mosoly-áramlás
Mert lehetek én, idő, fohász és Forrás
Mert lehetek az Érintés és a Megadás

Montorffy Letti-író, coach, tréner

36 nő, 36 szó és egy történet...(Írjunk együtt 2. rész)

16 évesen

 

A vágy döntés kérdése

Boldogságtörténetünk 36 szó felhasználásával

A nevetés volt az egyetlen, ami mindig megváltoztatta az arcom. Egyszerűen olyan gyönyörűségessé váltam tőle, amit nem tudtam nem észrevenni, akkor sem, ha épp szenvedni volt kedvem. Gyakran figyeltem a tükörben a tekintetem ébredés vagy egy szenvedélyes ölelés után. Mit láttam benne, amit azóta is őrzök és gyakran eszembe jut? Önfeledtséget. A pillanat szeretetében végtelenül és végérvényesen megtermékenyített boldogságom. Olyan érzés volt ilyenkor a tükör előtt nézni a saját arcomat, mint amikor a tenger partján álltam és belemerültem abba a nagy kékségbe. A mindenbe, a teljességbe, amelynek része és egyben egésze is vagyok minden kitartásomban és elakadásomban. Mert tiszta lélekben és derűben tart. Nem jöttem rá azonnal a megoldásra, hogy hogyan láthatnám ezt az arcot mindig, amikor belenézek a tükörbe. Az én boldogság arcomat! A ragyogást a szemeimben, ami azt mondja, azt énekli nekem, jól vagyok és nem hiányzik semmi. És nem kell mindig az, ami nincs! Hogyan lehetne lehetséges ez?

Feltétel nélküli szeretettel kell magamat is szeretnem! Ez az egyik, amit megtanultam. Hogyan valósíthatom meg? Azt hiszem, elengedésben. Magammal szemben is alkalmaznom kell azt a kedves naivitást, ami visszateszi méltó helyére az ősbizalmamat. A párás tükörre írtam két szót, miközben mosolyogtam és tombolt bennem a szenvedély, ami 48 éve erre a világra küldött.

Várok Rád!

Korábban, ezt másnak írtam volna. Talán valamelyik barna szemű fiúnak, akinek a szavai is barnák voltak, nemcsak a haja. Akkoriban azt gondoltam, hogy mindenkori boldogságomat a férfi adja. A szerelem hője. Ő varázsolhat engem nővé és szentül hittem a vágy nem döntés kérdése, mert a vágy a Minden felett él és uralkodik örökkön örökké. Ámen! Dehogy ámen, a boldogság történetünk, az enyém, a tiéd, a miénk nem itt ér véget! Épp ellenkezőleg! Itt kezdődik!

Akire ma várok, minden nap, minden ébredésben, az nem egy férfi, egy másik ember, hanem én magam vagyok. A tiszta elmém, tudatosságom, vidámságom. És úgy várom, vágyom ezt a nőt, mint ahogyan gyermekként vártam a balatoni, szabadság-nap-lángos- és esőillatú nyaralást. Ebben a várakozásban tanultam meg, mi a repülés, a „nagybetűsnek nevezett” élet és az anyaság tudatos vállalása, megélése, öröme. A nő érintése anyaként, asszonyként, feleségként, szeretőként, szerelmesként. Szivárvánnyal takartam be akkor a szívemet és hullámok hátán ringattam. Itt és most, én, nem más! Nem mástól vártam ezt. Itt kezdődött el...

A múlt elmúlt, a jövőt nem ismerem. Az egyetlen, amit és ahogyan élnem kell, az itt van. Most van itt! A napfényben. Minden nap! A reggeli kávéban, az esti borban. A tiszta vágyamban, amiről én döntök. Nem más! A haragom, dühöm szeretetben való feloldódásában. Merészen és gondtalanul magamba vetettem el a hitem és a reményteliséget, amit egy éjjel kívántam magamnak, hulló csillagok alatt. Barátságot kötöttem az élettel! Hogyan? Nem bántottam magam semmivel és még szerelemből sem tettem áldozattá azt a nőt, aki ott, akkor még 16 évesen belenézett abba a tükörbe...

A hajnalom, amiben ma ébredtem, már örökké tart. A tükörben a nő, aki visszanéz rám, egyszerre lát közel és távol, és azon túl ...

Rálátok az életemre. Bárhogyan. Madártávlatból is. Az egész egy hatalmas zöld színpad, akár egy gondosan és tudatosan felépített golfpálya. Milyen tökéletes! Mindennek épp ott és úgy van helye, ahogy kell. Miért nem láttam ezt odalentről, amikor ütöttem a labdám és próbáltam betalálni egy áhított lyukba? És azután bosszankodtam, ha nem sikerült, lekéstem, elrontottam és más győzött. Legyőzött. Legyőzött?

Néző vagyok ma és mosolygok. Megszólítom magam kedvesen és megértően. Az empátia valamennyi kommunikációs eszköztárát használom, mert már tudom, hogy minden belőlem sarjad, velem és bennem kezdődik el, és minden elütött labdámnak ott van helye, és akkor, ahová éppen leesik.

 

 

 

Miért hagytam magam bezárni...?

 

Ne légy tökéletes! De légy aki vagy, aki lennél, ha nem szólna rád a szomszéd banya, a férjed, az anyósod vagy anyád vagy bárki, hogy felelőtlen hülye vagy, ha megteszed. Mit is? Bármit, amit szeretnél, mert azt érzed, hogy ez a te utad. Persze a te félelmed is, ami az úttal jár, amit előtted még nem taposott ki senki de akkor is a tiéd. Más nem tudhatja, neked ez miért jó, miért kell. Csak azt tudhatják, hogy nekik miért nem lenne jó és félnek. Helyetted is, sőt az összes ősöd helyett is. Félre értelmezik a bátorságod. Azután rád zudítják a saját kételyeiket, bizonytalanságaikat és önzőnek bélyegeznek. Ez a kedvencem! Amikor minden szavuk és tettük arról vall, hogy elhitessék veled, rossz uton jársz. Hibás vagy, tévedsz! Miért? Mert, határozottan és pontosan tudod, mit szeretnél, hogyan szeretnéd és önképviseletből épp jelesre vizsgázol. Ők pedig, akik leginkább saját magukat féltik, mert megérzik, hogy az erődből már többet nem vehetnek el, azt hazudják neked mégpedig néha nem is rossz szándékból de teljes hittel (mert a hit addig terjedhet, amennyire az ember megvalósult), hogyha magadra gondolsz, akkor önző vagy. A céljuk az, hogy felébresszenek benned valamiféle lelkiismeretfurdalást, amelyben elbizonytalanodsz, hogy amit tenni akarsz valóban jó-e neked de legfőképpen jár-e neked.

Mit gondolsz saját gyönyöröd, örömöd, ragyogásod, tudásod, szédületed, csended, pihenésed jár neked? Vagy csak akkor, ha másoktól engedélyt kapsz rá? Hányan éltek ti nők, abban a tévhitben, hogy rossz anyák vagytok, ha a napotok minden egyes percét nem áldozzátok a gyermeketek figyelmére? Hányan gondoljátok azt, hogy rossz társak, feleségek vagytok, csak azért, mert a házimunka, család mellett olykor szeretnétek egyedül lenni vagy épp barátnőkkel szó szerint „csak úgy lógni”, lebegni a derűben. Exférjem mondta egyszer, amikor elmentem a barátnőmmel néhány órára ringatózni a semmiben, hogy azután feltöltődve újra ringbe tudjak szállni. „Te ezt nem teheted meg, mert te egy anya vagy, a gyereked mellett a helyed.” Mitől félthetett ennyire? Bezárt, hogy ő szabad lehessen?

Miért hagytam magam bezárni...? Valaki más börtönébe...

Nem fontos, hogy mások, hogyan gondolják a te életed vagy éppen téged, hogy milyennek kellene lenned. Az sem lényeges, ha azzal manipulálnak, hogy mennyire csalódtak benned és másnak gondoltak, mint aki vagy. Kiben és miben vesztették reményüket, örömüket valójában, amivel most a te bátorságodat, erődet, lendületedet beszennyeznék? Valójában kiről szól ez a nagy ellenállás, amivel gátakat és akadályokat dobálnak eléd és megszabják melyik úton mehetsz?

Sose felejts el kérdezni, mert aki megtanul kérdésben élni, annak idővel kinyílik, mozgásba lendül és feltárul a világ (a saját belső világa is!), és az összes lehetőség kacarászva ráhullik a homlokára.

Ne légy tökéletes! Mert miközben a hibátlanságra törekszel, olyasvalamit akarsz elérni, ami nem létezik. Elveszted így szép lassan az összes értékes energiád, hited, önbizalmad, derűd, mosolyod, álmod, szabadságod, amelyek nélkül sem anyaként sem társként nem leszel teljes. Ahogyan bent, úgy kint és ahogyan a láthatatlanban, úgy a láthatóban. Hajtsd le elméd olajágra és hagyd magad vezetni bensőd által.

Felmutatok egy táblát. Látod, mi van ráírva? Gyere, nézd meg közelebbről! Olvasd el, mit írtál rá...mikor is....oh, már nagyon régen...talán kislányként vagy háborgó kamaszként....de odaírtál valamit..! Üzentél magadnak! Emlékezz rá!

 

Fotó: Rojeen

Történetünk.... 34 fontos szó felhasználásával...

ÍRJUNK EGYÜTT! 

Legyél az írótársam!  A feladat a következő. Kapcsold be a kedvenc meditációs zenédet vagy menj ki sétálni a levegőre. A lényeg, hogy csendesítsd le az elméd. Figyelj a légzésedre! Majd idézd fel minden ítélkezést és önbántalmazást mellőzve, mi az a probléma, amellyel már évek óta küzdesz de nem tudtad még megoldani. Majd írd le az első szót, ami ezzel kapcsolatban eszedbe jutott. Kérlek, csak egyetlen szót küldj! Ne többet!
Annak hitében, hogy mindannyian egy morfogenetikus mezőben vagyunk, a szavaitokból valami olyan írás fog születni, ami remélhetőleg azoknak, akik elküldik azt az egy szót, valamilyen formában segíteni fog. 
A tervem az, hogy a 60 perc alatt elküldött szavak felhasználásával írok nektek valamit.  

Ime, a történetünk...34 fontos szó felhasználásával... 

Sokáig nem tudtam, valójában mit is jelent pontosan a tisztelet (1). Itt elsősorban önmagam tiszteletére gondolok. Arra, hogy mennyit érek magamnak úgy általában, és a házasságban (2), abban, amiben majd két évtizedig éltem. Mennyit érek, mint édesanya (3), mint nő, mint feleség. Tudom-e tisztelni a saját vágyaim, céljaim, szabadságom. Kell-e a saját életem annyira, hogy tegyek is érte teljes szívvel, hittel. Érzek-e megbánást (4) azért, mert sokáig nem tudtam, hogyan szeressem magam? Hazugság (5) lenne azt állítanom, hogy nem. Viszont az elmúlt 5 évben arra is rájöttem, ha hagytam volna magam az elnyomásban (6) -amelyre persze én adtam engedélyt- mostanra nem érezném, hogy élek (7). Fizikailag persze létező lennék. Avatatlan szemnek élő de az önmagamban vetett hit (8) nélkül sose tudtam volna felépíteni egy tiszta, intim, erős, bizalmas, kölcsönösségre épülő párkapcsolatot (9). Belső utazásaim során megtapasztaltam, hogy miben rejlik az én támogató reményem (10). Végre észrevettem az erősségeimet is. A gyengeségeimet pedig megtanultam értékelni. Fájdalmat, csalódást, bánatot laza lélektartással (11.) kezelni. Megtanultam, hogy csak az lehet a miénk, amihez nem ragaszkodunk görcsösen. És éreztem is, mit jelent a valódi elengedés (12). Megbocsájtottam azoknak, akik nagyon sok fájdalmat okoztak nekem. Társ (13) lettem. Önmagam legjobb társává, mert csak így lehettem valaki másnak is a legjobb társa. Önbecsüléssel (14). Kétségek (15) és a megfelelés (16) kényszere nélkül egyszer csak megérkezett hozzám a saját magam iránti elköteleződés (17). Nem volt több hezitálás (18), ítélkezés (19) bennem. Tudtam, hogy mit szeretnék és azt is, hogyan képviseljem magam úgy, hogy ne érezzem azt, bizonytalan (20) vagyok és félek. És ekkor rám talált a szerelem (21), és katalizátorként kirobbantott a kényelmi pozíciómból, ahol már kezdtem elhinni, hogy megoldottam mindet és nincs több feladatom. Pedig ott kezdődött a neheze. Az igazi! Mindenből! Az örömből, katarzisból, bánatból (22), a halogatás (23) gyötrelméből. És százszor feltettem egyetlen kérdést, úgy hogy közben már elindultam: Merre (24)? Pedig az út világosan ott volt előttem, mégis gyötrelmes kettősséget (25) éltem át. Igazi-e a valódi és valódi-e az igazi és miért fáj az, ami jó. Ekkor megérkezett valaki az életembe, aki azt mondta, tudom-e mi az az ikerláng (26) és mire tanít? Arra gondoltam, hogy zokogni és szenvedni biztosan megtanít, bárki legyen is az. Az elengedés (27) tanítását akkor még nem láttam, mert tévesen csak a saját szenvedésemre koncentráltam, és csak arra figyeltem, mi az, amim nincs, amit az élet elvett tőlem, és nem arra, mi az, amim van. A szenvedés sok új felismerést adott. Erősödtek a képességeim. Nem tudtam, hogy mi az a telepatikus kommunikáció (28) de ösztönösen alkalmaztam. Amikor szembesültem vele, hogy tudok üzenni másnak, anélkül, hogy kinyitnám a szám és beszélnék, arra is rájöttem, hogy érzem Őt, akit akkor az életemnél is jobban szerettem. A fájdalmát, az örömét, a bánatát. Érzem a lelkét. Újra rám talált az elengedés (29) és a felismerés: a derűmhöz, erőmhöz, lendületemhez, békémhez nem kell semmi abból, ami mások megítélése (30) szerint helytelen. Nem kell megfelelnem senkinek!Türelem (31) kell de az nagyon! Elsősorban magamhoz. A hibáimhoz. A tévedéseimhez. Mindenhez, ami én vagyok. Azután másokhoz is. Érzékeltem, hogy minden, amit gondolok elraktározódik az elmémben és képes vagyok önvizsgálatot (32) tartani és irányítani mindazt, amit gondolok, látok és érzékelek. Képes vagyok meditálni és agykontrollt (33) végezni akár nap, mint nap, ha szükséges. Érezni, látni, tudatosítani, hogy mi is van az én elmémben, és miért sikoltozik az egóm, ha úgy érzi bántva van és legfőképp kinek szól ez a műsor? Hogyan kiált, ha kritikát kap? Mi ellen harcol és miért? De a legfőbb tanulság az volt, amikor beláttam, hogy a tartós örömöm (34) mindenféle küzdőtéren túl létezik, és halkan fütyörészve várja, hogy játsszak végre vele.

Köszönöm a közös munkát! 

Montorffy Letti

író, coach, tréner