Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

A férfi testtel kötődik

A férfi elsősorban testtel kötődik a nőhöz. Az a nő, akinek a lelkéhez is kötődik, számára egyetlen és kivételezett lesz. Ez a nő mindent megad a férfinak, amire vágyik; szerető, barát, kéjnő és anya egy személyben. Mindezt ösztönösen és elvárások nélkül teszi.

A férfi genetikailag nem hűségre, sokkal inkább hódításra programozott de ha megtalálja azt az egyetlen nőt, akihez nemcsak testtel képes kötődni, akkor attól a perctől kezdve esélyt kap az élettől, hogy saját szenvedése árán férfivá érjen és megértse, nem pusztán az ösztönök és a hormonok teszik férfivá, hanem a szeretet és a lelki érettség legtisztább, legmagasabb szintje, amelyben nem léteznek kicsinyes és önigazoló hazugságok.

A szívünknek Karácsony kell!

angyalcsigaház

Kicsit elszomorodom, ha azt hallom valakitől, hogy a Karácsonyt nem átélni, megélni csak túlélni szeretné és ideges türelmetlenséggel várja már ennek a varázslatos ünnepnek a végét. Különösen akkor, ha az illető nagyon fiatal vagy olyan, akinek vannak már gyerekei. Természetesen soha nem álom meg, hogy ne firtassam az okot. Persze csak diszkréten. Mert ez sajnos majdnem olyan kényes téma, mint megkérni valakit, hogy meséljen a szexuális életéről. A lelkünk nagy napja ez, nem maradhat zárva bennünk egyetlen ajtó sem. Az összes kis égőt meg kell gyújtani odabent, és akkor bizony mások is belátnak, belénk láthatnak és ez kihívás. Nagy bátorság. Többségében azt a választ kapom, hogy "nem is tudom, miért nem szeretem", és közben fanyalogva elhúzzák a szájukat. Nem akarnak erről a témáról beszélgetni, mert kellemetlen s talán szégyellni való is utálni egy olyan fényes ünnepet, amely másoknak beragyogja a lelkét és erőt ad a következő télig. Elgondolkodtató, hogy akiknek túlságosan sok ez az ünnep, azok miért érzik ezt. Mi az, ami számukra túl ilyen vagy olyan. Miért túl sok a fény,  a dísz, az ének?

Ebben az ünnepben benne van az egész életünk, és mindenki úgy ünnepel, ahogyan él és ahogyan szeret. Ha pedig rosszul szeret, rosszul is ünnepel. Az emberek többsége nem szeret kilógni a sorból és őszintén bevallani valami olyasmit, ami közmegrökönyödés tárgya lehet. A Karácsonyt utálók sorában sokan vannak, akik csupán azért reszketnek az ünnepléstől, mert a Karácsony elől nem lehet elbújni. Megtehetem, hogy a születésem vagy a nevem napjáról elegáns könnyedséggel megfeledkezem és nem ünneplem meg. De a Karácsony az egyetlen, amelyen nem lehet, csak úgy átlépni. Szint kell vallani magamról, a bennem lévő szeretetről és arról, amit a családom, barátaim iránt érzek (még, ha év közben sikerül álcáznom is mindezt). Nem lehet végérvényesen elmenekülni előle! A legerősebb ünnep. 

Az évnek három napján meg kell nyitnom a lelkem, ki kell tárulkoznom, boldognak, békésnek és megbocsátónak kell lennem. Önzetlenül szeretet bon-bonokat kell ajándékoznom mindenkinek. Ez persze nem elvárás de mégis mindenki tévesen azt hiszi, hogy az, és ezen a három napon mindennek és mindenkinek meg kell felelnie. Ez meglehetősen nagy teher azoknak, akik feldolgozatlan sérelmeket cipelnek évek, esetleg évtizedek óta. A lélek bűntudata nagyon fájdalmas, eltaszítja magától azt, amit nem ért. Azok, akik utálják a Karácsonyt nem tudják, miért nem érzik azt a csodát, amit mások. Amikor a fanyar fenyő, a frissen sült beigli, a fahéjas csillag, a narancsos kalács, a forró puncs és a halászlé illata észrevétlen belengi a szépen feldíszített otthont. Dühösek a Karácsonyra. Úgy tesznek, mintha ez a „nemszeretemakarácsonyt” érzés számukra tökéletesen megfelelne de közben a szívük mélyén egy dacos kisgyerek zokog. Mások fényes színjátékban eljátsszák, amit képtelenek érezni, mert nem akarnak kimaradni a nagy adakozási- és szeretetlázból, megint mások szentül hisznek abban, hogy meghitt Karácsony csupán utópisztikus fantáziálás és csakis addig tart, ameddig hiszünk az Angyalokban. Az igaz, hogy felnőttként már kevésbé érezzük a gyermekkori békével és varázslattal átitatott ünnepi hangulatot. De ez nem azt jelenti, hogy a felnőtté válással el kell veszítenünk vagy épp utasítanunk mindent, amiben gyermekként hittünk. A belső gyermek hangját sosem szabadna elnémítanunk. A szívünknek minden életkorban szüksége van a Karácsonyra! Mert a Karácsony megtaníthat minket az ajándékozás misztériumára. Az életünk során sokféle ajándékot kapunk (természetesen itt elsősorban nem tárgyi emlékekre gondolok) de csakis azok válhatnak ékkövekké bennünk, amelyeket valóban befogad a lelkünk. Ezekből a „jegy-ajándékokból” tudjuk építeni, saját, személyre szóló szeretet-barlangunkat. Akinek az ajándékát -legyen az bármi- képes vagyok úgy elfogadni, hogy közben az ő lelke valósággal nászra lép az enyémmel, megtörténik a csoda. A teljes befogadás és megnyílás csodája, amelyben fontosabbá válik a másik öröme, mint az enyém. A lelke rásimul az enyémre. Ez a feltétel nélküli, őszinte megnyílás a legtöbb, amit egy másik embertől kaphatunk. Misztérium. Nem kell magyarázat. A Karácsony elől nem lehet elbújni, mert önmagunk elől sem lehet. 

A Karácsony a lélek nagy kihívása. Ha évekig menekülsz is előle, egyszer szembe kell nézned vele, és a bölcsek ezt nem halogatják. Tudják, hogy minden nap, amelyet hazugságban, önbántalmazásban, haragban, bezárkózva, félelemben, szorongásban él meg az ember, egyre közelebb visz a halálhoz. Először elhamvad a szellem, kiszárad a lélek, egyre lustább lesz, végül megbetegszik a test.

Őrizzük meg lelkünk frissességét a jóra, mert minden időben szükséges, hogy képessé váljunk tündérmeséink felidézésére. Azután pedig újabb meséink megírására és megvalósítására.

Legyen az életünk Ünnep!

Nem vagyok trendi...lélek lopáson innen és túl

szélmalomMP

"A pesszimista panaszkodik a szélre;

az optimista arra számít, hogy megváltozik az iránya;
a realista beállítja a vitorlákat." /William Arthur Ward/

Nem vagyok trendi. Nem írok bulvár témájú cikkeket, csak akkor, ha annak mélyebb, lelki, szellemi értelmezését indokoltnak látom és szeretném valamire felhívni a figyelmedet. Azért vagyok itt, hogy másoknak segítsek. Nem tudtam ezt mindig ilyen bizonyosan de három éve, amióta a blogot választottam publikálási formának, annyi derűs, pozitív és köszönő visszajelzést kaptam, hogy mostanra biztosan tudom, hogy a feladatom az, hogy segítsek. Nem vagyok divatban és ez nem is baj, attól még ott járok azon a „sárga köves úton” és jó irányba haladok. Akinek kell, érzi, látja és tudja ezt. Megosztom Veled a személyes tapasztalataimat. Nem kell, hogy úgy gondold, ahogyan én. Különbözhet a véleményünk. Szabadon mondhatsz igen és nemet is arra, amit írok. Sem „megmondó” ember, sem tanító nem vagyok. Írok. A lelked küszöbére teszek valamit, amivel azután azt kezdesz, amit akarsz. Megsértődhetsz, örülhetsz, ráébredhetsz. Sírhatsz, szitkozódhatsz, mondhatod, hogy fölényes vagyok, idealizált világban élek. Elgondolkodhatsz és felhasználhatod, átalakíthatod, amit tőlem olvasol. A Tiéd, minden betűjével, sorával, könnyeivel, sikolyaival, derűjével együtt. Egyet nem tehetsz. Nem lophatod el tőlem azt, ami belőlem született, mert az az enyém és akkor is az enyém marad, ha kérés nélkül elveszed és úgy adod tovább, mintha belőled született volna. Mellé teheted a fotódat, aláírhatod a nevedet, kiteheted a blogodra, a web oldaladra de attól még nem lesz a tiéd. Mert ez az életem, a tapasztalásom, a derűm, a vérem. A tollam! Személyre szabottan az enyém, különös mintázattal és erezettel. Írónak és különösen spirituális írónak lenni: szolgálat. Nem magamutogatás és nem" like" vadászat.
Az írás szent és ezt addig fogom ismételni, amíg szükséges, mert mi írók ugyanúgy tanítványok vagyunk, mint az olvasóink. Talán annyi a különbség közöttünk, hogy egy-két lépéssel előrébb járunk tapasztalásban, magasabb a rezgésszintünk és amit átéltünk, úgy tudjuk megfogalmazni, átadni, hogy azzal segítünk. Nem a személyünk népszerűsítése a cél de ezt nem azt jelenti, hogy nem tesszük szóvá, ha valaki a gondolatainkat sajátjaként terjeszti, mert ez tiszteletlenség. A szerzővel és annak szellemi "gyermekével" szemben is.Hol van itt az írói összefogás, az írói szövetség? Hol  van a szellemi érték és a szellemi biztonság? Hol van a szolgálat, szerénység, alázat? Az írás szent! Aki Mesternek nevezi magát, elbukott. És elbuktál te is, aki lopsz, névvel vagy inkognitóban, szándékosan, lustaságból vagy figyelmetlenségből. Mindegy, mi az oka.

azírásszent

Nem vagyok trendi, mert tisztaságot, tiszteletet és egyértelmű, világosan megfogalmazott kommunikációt szeretnék. Sokféleképpen lehet ma blogot írni de az már korántsem mindegy, hogy az adott blog felülete hírek gyűjtő oldala vagy saját szellemi terméket; önálló, kreatív gondolatokat tartalmaz. Mindkettőnek van létjogosultsága és mindkettőre van igény, ahogy a bulvárra és a versre is. A látszat fenntartása azonban nem megengedett. Amikor valaki másnak akar látszani, mint amire valójában képes és úgy tesz, mintha író lenne, közben valójában hírgyűjtő és/vagy gondolatvadász. A lelki, szellemi érettség ott kezdődik, amikor el tudod magad helyezni tudásban, műfajban, szerelemben, térben, időben, szóval mindenhogyan. Tudod, honnan indultál, hol tartasz most. Sem alul sem pedig felül nem értékeled magadat. Ismered az értékeidet és nyíltan, bátran, tabuk nélkül felvállalod azt, aki vagy. Tudod, mit szeretnél, milyen korlátaid vannak. Tudsz nemet mondani arra, ami nem te vagy, azaz helyesen értékeled azt, aki vagy.

Tegnap két különböző felületen saját szellemi termékükként leközölték a Cafeblogon korábban megjelent írásom a forrás és/vagy a nevem feltüntetése nélkül. Mindkét helyre írtam privát és nyílt formában is. Később az egyikük kitette a forrást, így javította a figyelmetlenségből elkövetett hibát. A másikuk törölt a saját csoportjából, hogy ne lássam, mostantól, mit posztol. Az írásomat saját portré fotójával, honlap címével jelentette meg, szépen bekeretezve, mintha az ő gondolata lenne.

Nem szeretném megszégyeníteni egyik oldalt sem, ezért nem írok neveket, mert ennek az írásnak nem ez a célja. A tettükkel mostantól kizárólag nekik van feladatuk. Az ítélkezés nem az én dolgom. Író vagyok. Leírom, amit átéltem és kizárólag azt írom le, ami megéltem és megtapasztaltam. Idealista, realista- optimistaként. 

„Beállítom a vitorlákat” , mondom ezt, utalva a mottóra, bár én született idealista vagyok.  Az irányítás, a döntés a te kezedben van, és még azt is te döntöd el, hogy velem hajózol-e és tetszik-e neked az, ahogy beállítottam a vitorlákat.

Az írás szent, aki érti, hogy ez mit jelent íróként, olvasóként, szerkesztőként, az nem lop.

Lelket lopni amúgy sem lehet....

 

Namaste!

Montorffy Letti a Csigaház Blog szerzője

 

A kiemelt kép forrása: http://szjger.hu

Fotó:Molnár Péter

 

Sorsfordító szabad akarat

 

magyarkikerics

Gyakran hallani, hogy valaminek jó az időzítése. Egy szerelem kibontakozásának, egy új munkának, egy szakításnak, bárminek. Azt hiszem, hogy ez nem így van. Mert, ami Sorsod része, átmenetileg vagy hosszabb időre, jöjjön bármikor, létjogosultsága lehet az életedben.

Nem az időzítéstől függ, hanem a döntésedtől, hogy helyet adsz-e, ott és akkor annak a valaminek. Befogadod vagy elutasítod. Mert nincs semmire se jobb, se megfelelőbb pillanat a mostnál. Amit elodázol az néha végérvényesen de korántsem véletlenül hullik ki az életedből.

Nincsenek véletlen találkozások és nincsenek véletlen elválások sem. Minden okkal történik. Senki sem maradhat benne annál tovább az életedben, mint ameddig melletted dolga van, és ameddig Neked dolgod van az ő életében.

Az idő fontos tényező de mindent a döntéseink határoznak meg.  A szabad akaratból születő választásaink.

 

 

Fotó:Molnár Péter

A só íze

 

Minden nap tanulok valamit és észre is veszem, látom a tanulási folyamatot, amiben aktív résztvevő vagyok. Ma már így élek. Tudatos figyelemmel. Ebből is tudom, hogy jó az út, az enyém ez az út, még akkor is, ha néha belém szakít a fájdalom. Ma már egyre kevésbé félek attól, amit a bánat vagy a csalódás okozhat bennem. Egyrészről azért, mert a csalódások mibenlétét, természetét kiismertem, másrészről pedig azért, mert úgy érzem a könnyeimben a só ízét, ahogy eddig soha. Minden nap tanulok valamit. Magamról, az asszonyokról, akik felneveltek, apámról, aki soha nem volt velem, a férfiakról, akik szerettek és akiket szerettem, a szerelemről, a barátságról, a tiszteletről. Történnek velem, bennem meghatározó események, ahogy korábban is, néha kísértetiesen ugyanúgy, mint ahogyan régen. Ez rémisztő is lehetne de már nem félelemmel kérdezek, inkább kíváncsian. Mi ebben számomra a tanítás?

A legnehezebb feladat levetni a félelmet és tisztelettel rákérdezni a saját életemre. A múltamra. Mert ha nem tisztelem a múltamat, a mellettem élők múltját sem fogom becsülni. Nem kell elfogadnom, szeretnem de tisztelnem kell, csak így léphetek tovább azon az úton, amit tanultam. Amire Prométheusz is tanított, mielőtt végleg elment. Bevallom, nem sikerül ez mindig, pedig erre törekszem de túlságosan szenvedélyes, temperamentumos nő vagyok és gyakran elsodornak és felborítanak az érzelmek. A szicíliai vér nem mentség. Van ennek jó oldala is, azt kell erősítenem. Persze nem az a célom, hogy annyira lecsendesítsem a szívem, hogy valaki mássá váljak, mert én ilyen vagyok és önmagunk őrzése éppolyan fontos, mint a fejlődésünk. Szeretném megtanulni uralni a szenvedélyem, hogy ne a körülmények vagy más irányítsa őket, csakis én. Minden nap tanulok valamit és ebben a tanulásban időről időre felébred bennem valami nagyon erős, nagyon jó érzelem, amivel képes vagyok úgy szeretni, ahogyan korábban nem. Alázattal. Tudom, mi a feladatom itt és most. A megvalósítás néha döcögősre sikerül, akadozik bennem a hálózati kapcsolat. Néha csend van bennem. Nagy csend és megállok a spirálban. Időzöm az időimben. Tudod, nem vagyok tökéletes. Nem azért adok Neked életbölcseleti tanácsokat, mert hiba nélküli vagyok. Oh, dehogy! Azért írok, azért mesélem el mi van velem, mi az, amit elértem, megvalósítottam, mert ez a feladatom, itt és most. Talán azért, hogy lásd, nem is olyan nehéz az élet és nem vagyok különb nálad csak teszek azért, hogy jobbá váljak és beismerem őszintén, ha hibáztam és tudok elnézést kérni és megbocsájtani is. Ezek előfeltételei a belső harmóniának. A leghasznosabb munkák egyike, ha önmagamon dolgozom és ennek a munkának sosincs vége. Sosem mondhatom azt, hogy befejeztem. Még a halálom is tanít majd valamire, bár a következő leszületésemben erre már nem fogok emlékezni. Nem is kell. Túl könnyű lenne, ha a születésemkor megkapnám, mi a feladat. Jó, hogy nem tudom előre, mi fog történni velem és egy útelágazásnál hogyan döntök. Ha tudnám, mit kell tennem, hová lennének azok a varázslatos dolgok, mint a váratlan, a remény, a várakozás, a megbocsájtás és a szerelem. A csoda pedig nagyon kell de sose kívülről várd mert az onnan érkező mágia vagy hamis vagy oly gyorsan elillan, mint a hajnali pára. Az igazi varázs mindig belülről fakad és te hozod létre magadból, magadban.

Úgy érzem a könnyemben a só ízét, ahogy eddig soha. Ahogy egy idegen érezheti. Egy idegen, aki már megszelídített. Alázattal, tisztelettel és feltételek nélkül szeret engem.