Prométheusz háza/ részlet_Talpra álltam

Akkor már 3 hónapja nem láttam Prométheuszt de minden nap hiányzott. Reggel úgy ébredtem, hogy éreztem a borovi fenyőgerendák illatát és a friss tavaszi földszagot a kertben, pedig messze voltam a házától. Messze voltam tőle is, mégis közelebb mint addig bármikor.

Talpra álltam és ebben hatalmas erő volt, az erőben pedig hajthatatlan hit. Még korántsem voltam az utam végén de a lendületem nem fogyott, sőt egyre több volt belőle. Testi erőnlétem is növekedett. Folyamatosan tágítottam a fizikai teljesítő képességem határait és újra meg újra legyőztem magam. Tudtam, hogy ebben a győzelemben benne volt ő is. Az ereje, hite és az irántam érzett mély szeretete. A Prométheusszal töltött két év, az iránta érzett bizalom és kötődés az életem olyan völgyeit és meredekéit mutatta meg, amelyben nem lehetett kikerülni egyetlen tükröt sem. Nem is akartam. Mindegyik tükörbe belenéztem, és ha nem tetszett, amit láttam, akkor igyekeztem külső megfigyelővé válni és elkezdtem érlelni a változást. Megtanultam magamhoz és az érzéseimhez kapcsolódó figyelmet tudatossá tenni és ébren tartani. A félelmeimmel is szembe kellett néznem, nem egyszer, többször is, mert enélkül nincs újjászületés. Ma már ezt is tudom.

Aznap megint esett és újra Prométheuszra gondoltam. Tulajdonképpen már mindenről ő jutott eszembe; a napsütésről, a villámlásról, a csillagokról és a felhőkről. A testemben hordoztam, a lelkemmel betakarva vittem magammal. Amikor beszélgettünk nem is ittuk, szinte haraptuk egymás szavait. Gyengéd harapások voltak ezek, mint amikor az anyaállat viszi szájában a kölykeit. Érzéssel, vigyázva persze néha cibálva is, mert mindkettőnkben volt szenvedély bőven. Minden mondata, minden verse ott csordogált bennem és minden mag, amit elvetett a lelkem talajában, termékennyé tett és újra meg újra visszahozta a lendületemet. Fülemben hallottam nevetését, mert azt a nevetést nem lehetett elfeledni, ahogyan őt sem. Benne vibrált az élet, harsány igenlése és ha a csontomig hatoló pillantására gondolok, most is beleborzongok. Szerettem a szavait. Azóta a szívemben keringenek gyógyítón, amióta először hallottam erős hangját, amióta először mondta:

Ne temesd magad! Most születsz újjá!

Honnan tudhatta, hogy mikor mire gondolok? Honnan érezte, mikor mit érezhetek, mi fáj, mikor vagyok boldog? Messze távolból is kommunikált a lelkünk egymással. Ismert. Senki másnak nem volt bátorsága úgy megismerni engem, ahogyan ő tette. A lelkem másik fele volt, kiegészítve bennem az összes hiányzó kis darabkát, amelyek a vele való találkozás után érték el valódi létjogosultságukat. Honnan került az életembe és egyetlen mondatával, miért tudott kiemelni a valóságból és elvinni a legszebb álomvilágomba, hogy ráébresszen, mit kell tennem. A bizalom, amit egymás iránt éreztünk, sohasem csorbult, még akkor sem, amikor azt éreztem elengedte a kezem és erőtlen zuhanok a saját poklom mélyébe. Ma már tudom, hogy akkor épp zuhannom kellett. Vele, mellette voltam harmóniában magammal és a körülöttem lévő világgal. Amikor nem volt velem kibillentem és meginogtam, mint egy rosszul terhelt mérleg.

Már szakadt az eső, vékony ereket festve a járda barázdái közé és vele a könnyeim hulltak, mert boldog voltam. Képes vagyok sírni, szeretni, megbocsájtani, érezni. Bármit, fájdalmat, örömöt egyaránt. Élni és megélni. De legfőképpen azért voltam boldog mert talpra álltam és rájöttem, hogy már nincs szükségem Prométheuszra azért, hogy élni tudjak. Csorgott az arcomon az eső és a könny és eksztatikus erővel tört rám a hiánya de ezt a hiányt már nem egy síró kislány, hanem egy felnőtt nő érezte, aki tudta, milyen küzdelmeket vívott és miért, aki, békében volt már önmagával, a világgal és pontosan tudta, hogy honnan indult, hová tart, és kinek a lelkével szeretne összesimulni.