„Jobb felfedezni az életet és hibázni, mint biztonságban élni. Egy-egy hiba, amit elkövetünk, az ár, amit megfizetünk-egy teljes életért.”
(Sophia Loren)

Sosem felejtem azt az estét, amikor a sárga lámpafényben megláttam a tekintetét. Még a hajszálaim is mosolyogtak és felé hajladoztak vidáman. Csatlakoztunk azonnal. Mosolyban, hangban, valami megfoghatatlan érintésben, ami nem fizikai volt. Együtt is lélegeztünk, csak még magunk sem hittük el, hogy olyan kegyes volt hozzánk a sors, hogy újra találkozhattunk. A folyópart még hűvös, kora tavaszi estével takarta be a tájat és a szemünket. Jóleső volt az ég sötét simogatása. Összejött itt sok kedves és jó ember, akikben egy út, a természet útja, mindenképpen közös volt. Szerették a fákat, a folyót, hajnalt és gyakran felnéztek az égre, hogy megnézzék a felhőket és a csillagokat.

-Mit látsz? -kérdezte Prométheusz

-Talán két gyermeket...-feleltem és magam is megdöbbentem, hogy a csillagos ég mit mutat nekem

-Ikrek?

-Igen. Valamiben biztosan-nevettem- Ketten hoznak létre valamit, ami egész. Külön, külön is szépek és erősek de együtt erősebbek.

-Függnek egymástól? 

Nem feleltem azonnal. Újra felnéztem inkább az égre. A két, csillagokból font alak már eggyé olvadt de úgy tettem, mintha nem látnám ezt.

-Félsz?

-Előfordul....

Aztán arra gondoltam, amikor nem féltem, és arra is, amikor féltem de mégis megtettem, amitől tartottam. Azért, mert egyszerűen eldöntöttem, hogy nem a félelem fog irányítani. hanem én fogom a félelmet tartani. Azt gondoltam, ha így teszek, akkor bármikor elengedhetem az összes félelmemet vagy akár össze is olvadhatok velük, hogy átéljem a borzalmat, ha épp arra van szükségem.

Már rég nem vágytam biztonságra. Az életet akartam, mindennel együtt....

fShare

Tweet