Csak a minden, ami megmarad

Látom is lelked zuhanását, ahogyan

Régi vágyakon fenn-fennakad.

Tágra zárt makacsságod

Fütyörészve mantrázza azt,

 

Hogy segítsek, hogy szárnyra kapj?

Várakozom, míg időd beérik,

Az önkívület átszínez,

És belém dob az akarat...

 

Egy dal, egy éj a szemed

S én benne repkedek, mint lámpafényben

Derűs bogárka, hogy vegyél észre valami mást,

És a szívedre tegyél oldást.

 

Szád sarkában, a kemény szegleten

Tegnapi önmagad fennakadt…

Miért félsz, csak az vesz el, amiért nem kár

A minden, csak a minden, ami megmarad.

 

Fotó: Molnár Péter