Látom is lelked zuhanását, ahogyan
Régi vágyakon fenn-fennakad.
Tágra zárt makacsságod
Fütyörészve mantrázza azt,
Hogy segítsek, hogy szárnyra kapj?
Várakozom, míg időd beérik,
Az önkívület átszínez,
És belém dob az akarat...
Egy dal, egy éj a szemed
S én benne repkedek, mint lámpafényben
Derűs bogárka, hogy vegyél észre valami mást,
És a szívedre tegyél oldást.
Szád sarkában, a kemény szegleten
Tegnapi önmagad fennakadt…
Miért félsz, csak az vesz el, amiért nem kár
A minden, csak a minden, ami megmarad.
Fotó: Molnár Péter