Nincs ember, akit időről időre ne foglalkoztatna a halál és az elmúlás gondolata. Leginkább sajnos kizárólag negatív aspektusból gondolunk rá, mert úgy szocializálódtunk, hogy halál nem az élet része. Az életen kívül van, tehát csakis valami rossz lehet. Még annak a lehetőségét sem kaptuk meg, hogy mindenféle minősítés nélkül, nem fájdalmasabb, kevesebb, csupán más legyen. Ne döbbenetes, félelmetes, érthetetlen. Az ősi népeknél a halált, az élet természetes részeként ugyanúgy tisztelték, mint a születést. A temető szent hely volt, maga a temetés módja is.  A halottnak megadták a tiszteletet, azaz minden szempontból méltón engedték utolsó útjára. És valóban elengedték! Ez nagyon fontos, mert akit nem tudunk elengedni halála után, az az ember bennünk bolyong minden energiájával együtt. Így magunkban cipeljük a kínzó fájdalmat, hiányt és ez blokkolja a különböző életterületeinket és gátol minket a fejlődésben. A modern kor embere a halállal nem tud mit kezdeni. Igazából az élettel se, ezért nem értheti, hogy ez a kettő milyen szorosan összefügg. Magház és héj de nem eldobható, hanem védelmet, biztonságot adó burok. Véd az elmúlás elleni állandó szorongástól. Mert nemcsak a halállal az elmúlással sem tudunk mit kezdeni. Soha nem látott méreteket  öltött a test fiatalon tartása. Szó szerint minden áron. A plasztikai sebészet fénykorát éljük. Ami ráncos, öreg, kopott, fénytelen azt javítani kell, mert minden értéktelen, ami nem hamvas és üde. A test szabása tehát nemhogy elfogadható, hanem, bizonyos körökben mára alapszintű követelmény lett. Hála az égnek ezzel párhuzamosan elindult egy másik "forradalom" is, amely a lélek és a szellem változását, fejlődését szorgalmazza. Egészen pontosan a szellem, lélek, test egységében megvalósuló harmóniát. Amelyben aktív, tudatos részesei vagyunk a természetnek és önmagunk fejlesztésének. A természetvédelem és a természettel való harmonikus egység megteremtése mára ugyanolyan fontossá vált, mint a fiatalság eszement apoteózisa.

Talán, többek között ez a gondolat is vezérelhette az olasz Anna Citellit és Raul Bretzelt, akik kitaláltak egy újfajta temetkezési módszert.  Az eljárásnak  a "capsula mundi" nevet adták. Ennek lényege, hogy az az ember, aki még életében emellett a temetkezési eljárás mellett dönt, kiválaszthat egy facsemetét, amit a halála után a kapszulája fölé ültetnek. A kapszulában a halott testét magzati pózban helyezik el, így adják vissza a természetnek. Anyaméhből jöttél a világra, térj tehát vissza oda és válj eggyé a természettel, amelynek életedben s így halálodban is része vagy.

Ez a fajta temetkezési eljárás nem az elmúlást, a visszavonhatatlanságot, a hiányt erősíti az elhunyt hozzátartozóiban, hanem az élet örök körforgásának természetes elfogadását. Az újjászületést. Szerettünk lelke ezután egy fában él tovább, nem egy hideg sírban fekszik. A hozzátartozók nem egy szomorú, kő és márványsírokkal zsúfolt temetőbe járnak emlékezni, hanem egy szent erdőbe. A temető helyett az emlékek erdejébe.

Racionális megközelítésben több kérdést is felvett ez az új módszer? Korábban hallottuk, hogy nincs elég helyek a temetőkben és nincs hely újabb temetők kialakítására, ezért idővel megszűnik a koporsós temetkezés. Környezetvédelmi szempontból egészen bizonyos, hogy az ilyesfajta erdők telepítése hasznos lehet, viszont a helyhiányt nem oldja meg.  Akkor mi a célja az anyaméh temetkezési eljárásnak?

A  "capsula mundi" üzenet, kiáltás a világnak, annak elfogadásáért, tudomásul vételéért, hogy a halállal nem ér véget az élet, csupán egy másik formában nyer jogosultságot a létezésre. Spirituális gondolkodású, életvitelű emberek, akik hisznek a reinkarnációban bizonyára előnyben fogják részesíteni a kapszulás egyesülést a természettel. Az ortodox hívők valószínű, hogy továbbra is a saját hitünkhöz, vallásukhoz és hagyományrendszerükhöz igazodva búcsúztatják a halottaikat.

Felmerül a kérdés, hogy ennek az olasz párosnak miért vált fontossá, hogy bevezesse ezt az újfajta temetkezési eljárást. Korántsem hiszem, hogy csak az újítás, figyelemfelkeltés volt a cél és azt sem, hogy merkantilista szemléletmód vezérelte őket. Bár az is igaz, ezt a hírt, mindenki úgy értékeli, ahol éppen a lelki, szellemi fejlődésében tart. Így megeshet az is, hogy közömbösséget, teljes elutasítást, sőt felháborodásra idézhet elő. Az organikus temetkezésnek nincs köze semmilyen valláshoz, felekezethez, hagyományhoz. Kizárólag a lélek szabadságához, nagyságához, szentségéhez van köze. Talán új hagyományt akar teremteni. Talán az egyre terjedő tudatos létezésünk,  szellemi fejlődésünk szerves része kíván lenni. Egy biztos; a halálhoz való viszonyunk nem lehet közömbös, akár spirituálisan gondolkodunk, akár nem.

Inspiráció és fotók: www.erdekesseg.hu/szent-erdo

fShare

Tweet