Kicsit elszomorodom, ha azt hallom valakitől, hogy a Karácsonyt nem átélni, megélni csak túlélni szeretné és ideges türelmetlenséggel várja már ennek a varázslatos ünnepnek a végét. Különösen akkor, ha az illető nagyon fiatal vagy olyan, akinek vannak már gyerekei. Természetesen soha nem álom meg, hogy ne firtassam az okot. Persze csak diszkréten. Mert ez sajnos majdnem olyan kényes téma, mint megkérni valakit, hogy meséljen a szexuális életéről. A lelkünk nagy napja ez, nem maradhat zárva bennünk egyetlen ajtó sem. Az összes kis égőt meg kell gyújtani odabent, és akkor bizony mások is belátnak, belénk láthatnak és ez kihívás. Nagy bátorság. Többségében azt a választ kapom, hogy "nem is tudom, miért nem szeretem", és közben fanyalogva elhúzzák a szájukat. Nem akarnak erről a témáról beszélgetni, mert kellemetlen s talán szégyellni való is utálni egy olyan fényes ünnepet, amely másoknak beragyogja a lelkét és erőt ad a következő télig. Elgondolkodtató, hogy akiknek túlságosan sok ez az ünnep, azok miért érzik ezt. Mi az, ami számukra túl ilyen vagy olyan. Miért túl sok a fény,  a dísz, az ének?

Ebben az ünnepben benne van az egész életünk, és mindenki úgy ünnepel, ahogyan él és ahogyan szeret. Ha pedig rosszul szeret, rosszul is ünnepel. Az emberek többsége nem szeret kilógni a sorból és őszintén bevallani valami olyasmit, ami közmegrökönyödés tárgya lehet. A Karácsonyt utálók sorában sokan vannak, akik csupán azért reszketnek az ünnepléstől, mert a Karácsony elől nem lehet elbújni. Megtehetem, hogy a születésem vagy a nevem napjáról elegáns könnyedséggel megfeledkezem és nem ünneplem meg. De a Karácsony az egyetlen, amelyen nem lehet, csak úgy átlépni. Szint kell vallani magamról, a bennem lévő szeretetről és arról, amit a családom, barátaim iránt érzek (még, ha év közben sikerül álcáznom is mindezt). Nem lehet végérvényesen elmenekülni előle! A legerősebb ünnep. 

Az évnek három napján meg kell nyitnom a lelkem, ki kell tárulkoznom, boldognak, békésnek és megbocsátónak kell lennem. Önzetlenül szeretet bon-bonokat kell ajándékoznom mindenkinek. Ez persze nem elvárás de mégis mindenki tévesen azt hiszi, hogy az, és ezen a három napon mindennek és mindenkinek meg kell felelnie. Ez meglehetősen nagy teher azoknak, akik feldolgozatlan sérelmeket cipelnek évek, esetleg évtizedek óta. A lélek bűntudata nagyon fájdalmas, eltaszítja magától azt, amit nem ért. Azok, akik utálják a Karácsonyt nem tudják, miért nem érzik azt a csodát, amit mások. Amikor a fanyar fenyő, a frissen sült beigli, a fahéjas csillag, a narancsos kalács, a forró puncs és a halászlé illata észrevétlen belengi a szépen feldíszített otthont. Dühösek a Karácsonyra. Úgy tesznek, mintha ez a „nemszeretemakarácsonyt” érzés számukra tökéletesen megfelelne de közben a szívük mélyén egy dacos kisgyerek zokog. Mások fényes színjátékban eljátsszák, amit képtelenek érezni, mert nem akarnak kimaradni a nagy adakozási- és szeretetlázból, megint mások szentül hisznek abban, hogy meghitt Karácsony csupán utópisztikus fantáziálás és csakis addig tart, ameddig hiszünk az Angyalokban. Az igaz, hogy felnőttként már kevésbé érezzük a gyermekkori békével és varázslattal átitatott ünnepi hangulatot. De ez nem azt jelenti, hogy a felnőtté válással el kell veszítenünk vagy épp utasítanunk mindent, amiben gyermekként hittünk. A belső gyermek hangját sosem szabadna elnémítanunk. A szívünknek minden életkorban szüksége van a Karácsonyra! Mert a Karácsony megtaníthat minket az ajándékozás misztériumára. Az életünk során sokféle ajándékot kapunk (természetesen itt elsősorban nem tárgyi emlékekre gondolok) de csakis azok válhatnak ékkövekké bennünk, amelyeket valóban befogad a lelkünk. Ezekből a „jegy-ajándékokból” tudjuk építeni, saját, személyre szóló szeretet-barlangunkat. Akinek az ajándékát -legyen az bármi- képes vagyok úgy elfogadni, hogy közben az ő lelke valósággal nászra lép az enyémmel, megtörténik a csoda. A teljes befogadás és megnyílás csodája, amelyben fontosabbá válik a másik öröme, mint az enyém. A lelke rásimul az enyémre. Ez a feltétel nélküli, őszinte megnyílás a legtöbb, amit egy másik embertől kaphatunk. Misztérium. Nem kell magyarázat. A Karácsony elől nem lehet elbújni, mert önmagunk elől sem lehet. 

A Karácsony a lélek nagy kihívása. Ha évekig menekülsz is előle, egyszer szembe kell nézned vele, és a bölcsek ezt nem halogatják. Tudják, hogy minden nap, amelyet hazugságban, önbántalmazásban, haragban, bezárkózva, félelemben, szorongásban él meg az ember, egyre közelebb visz a halálhoz. Először elhamvad a szellem, kiszárad a lélek, egyre lustább lesz, végül megbetegszik a test.

Őrizzük meg lelkünk frissességét a jóra, mert minden időben szükséges, hogy képessé váljunk tündérmeséink felidézésére. Azután pedig újabb meséink megírására és megvalósítására.

Legyen az életünk Ünnep!

fShare

Tweet