Csigaház

Annyira és őrülten idealista vagyok, amikor szeretek

Lelassítom az időnket. Lassan érezni fogod te is, hogy ennek a frusztrált menetelésnek semmi értelme. Tudom, hogy elhitetik, sőt el is várják tőlünk, hogy ez így jó és akkor vagy trendi, okos és értékes, ha minél jobban kitágítod az időt és huszonnégy órába beletuszkolsz negyvennyolcat. Lelassítom az időnk, mert nekünk ez így pont jó lesz, és ha te továbbra is szorongani szeretnél és romboló függőségek hamis hálójában vergődni, akkor elengedlek. Nem akarlak meggyőzni semmiről, amiről azt hiszed jó neked, közben látom, merre tartasz. Épp újra vesztedbe hullsz, miközben a lelked úgy elfárad, hogy képtelen feltölteni magát a következő hajnalra. Nem foghatom tovább a szíved, visszaadom neked. Az idő lelassul de már csak nekem. A nyugalom mindkettőnknek mást jelent. Ahogy a szerelem, a törődés, a vágy, a tisztelet, az érintés, a kedvesség is. Más útra tért a lelkem. Oda, ahol nincsenek kész válaszok semmire. Hazatalált.

Hiába sírok még olykor, tudom, hogy nem menthetek meg senkit attól, hogy belevesse magát abba a tűzbe, amit maga alatt gyújtott, hogy lassan elégjen benne. Nem adhatom se a szemem, hogy lássa azt, amit én, se a szívem, hogy érezze, amit én is érzek. Nem adhatom, de lelassíthatom az időt épp annyira, hogy saját akaratból, hívásom nélkül is rálépjen az idővonalamra.

Szeretném érezni a kezed és újra látni égszínű szemeid ragyogását abban az egy lassuló pillanatban. Úgy is, hogy tudom, ez már lehetetlen. Mert annyira és őrülten idealista vagyok, amikor szeretek. És bolond is, de soha többé annyira, hogy lelassítsam valakinek az időt, aki soha nem kért erre.

 

Fotó:Pinterest