Azt álmodtam, hogy összebújtunk és azt mondtam neked, látod, mi bármilyen kicsi helyen is elférünk ketten. Aztán felébredtem és a reggeli kávé mellett az járt a fejemben, hogy mi is lehet az a „kicsi hely”, ahol elférnénk. És miért is kellene elférnünk bármilyen „kicsi helyen”, amikor már régen nincsen „miketten”. A szívem pedig nem kicsi hely, az egész biztos, hanem határok nélküli és végtelen.

Nem tudok, de már nem is szeretnék valami mást képviselni, mint azt a feladatot, értéket, amivel ide születtem. Ami én vagyok, független attól, hogy ez tetszik-e másnak vagy sem. Legyen az bárki, családtag, barát vagy szerelem.

Az álmokban semmi nem az, aminek látszik, de minden az, aminek lennie kell. Néha szürreális, mert így tudja leginkább átadni az üzenetet. A „kicsi hely” egy szimbolikus lenyomat, hogy bár voltak, akikkel számomra „kicsi helyen” is elfértem, mivel magamat összezsugorítva szinte bárhová jól beilleszthetővé tudtam tenni. És még a szívemmel is elhitettem, hogy ez jó nekem, de mégsem volt az. Láttam, éreztem valamit, ami ő vagy én vagy mi ketten lehetnénk. Ma már tudom, ezt mindig csak én láttam.

A felismerést a szeretet adta, hogy ezt az asszimilációt soha többé nem követem el magam ellen. Az irántad érzett erős szerelemben bármire képes voltam, de már nem szeretném ezt. Így éjjel álmomban átöleltelek újra. Utoljára. Mert a szeretet áramában szerettem volna elmondani neked, hogy nagyon szerettelek és köszönöm!

Köszönöm, hogy elvégezted a feladatod!

Remélem, aznap te is ugyanezt álmodtad, és érezted, amit én is, hogy mégsem volt hiába semmi. Amikor nagyon szeretünk nincs hiábavaló. Minden értünk van. A fájdalom is.

Egyedül vagyok. Igy megyek tovább egészen addig, amíg nem találok egy tágas, áradó és érzelemben gazdag teret. Amelyben a sok, bolondos „kicsi helyem” is elfér úgy, hogy magamból egyetlen sejtet sem kell valaki más programja szerint átírnom.

fShare

Tweet