Előfordul, hogy abban hiszed az erődet, ahol épp a leggyengébb vagy.

Miért is lehetséges ez? Hogyan tévedhetsz ebben, hiszen érzed, mikor vagy erős, önbizalommal teli és mikor szorongsz és félsz. Nézzünk egyszerű és tipikus példákat. A türelmetlenséget, a közömbösséget és a birtoklást, a harcot, a ravaszkodást, az indiszkréciót, mint téves erőforrásokat.

Olyan vagy, aki mindig mindent gyorsan szeret csinálni, mert úgy érzed, akkor vagy hatékony és lendületes, ha mindenki előtt „célba érsz” és határidő előtt elvégzed a feladataidat. A belső megélésed ilyenkor az, hogy erős vagy, nincs előtted akadály, senki nem állít meg. Amikor pedig valami külső körülmény közbeszól, kibillensz, és ez bosszant, mert úgy érzed valaki vagy valami elvette a lendületedet és nem tudsz úgy haladni, ahogyan szeretnél. A másik természetesen úgysem tudja „elég jól” csinálni és legtöbbször lassú is neked. Az elégedetlenség érzése érkezik hozzád és ettől nő benned a feszültség és még gyorsabb tempóra váltasz. A külső visszacsatolás gyakran ez: türelmetlen és kapkodó vagy. Figyelmed felszínes vagy csak a saját feladataidra koncentrálódik. A környezeted hangulatát figyelmen kívül hagyod, mert nem számít, ki, hogyan érzi magát. Célod, hogy minél gyorsabban, hatékonyabban elérd, amit kitűztél magadnak vagy amit az élet éppen faladatként rád mért. Mások érzései másodlagosak. Bármiben.  Mindegy hol vagy. Sorban állsz a piacon, hajat szárítasz, ebédet főzöl, autót vezetsz, virágot öntözöl. Te úgy érzed, gyorsan csinálod, mások úgy érzik, kapkodsz és türelmetlen vagy. Mindig ér valami kisebb baleset. Beütöd magad, elvágod az ujjad, leesel a lépcsőn, de számodra egyik sem intő jel, mert amíg a türelmetlenségedben hiszed az erődet, addig nem fogsz lassítani.

Amit magadban érzel, a kis, titkos dióbeledben, ott a szíved, zsigereid mélyén, és amit egy külső szemlélőnek mutatsz, az látszólag két különböző személyiség. Pedig nem. Egy és ugyanaz, csak az erődet olyasvalamiben gondolod, ami sosem volt erő, jelen esetben a türelmetlenségben.

Másik gyakori tévedésed, hogy abban hiszed az erődet, ha nem tárod fel, amit érzel. Mindig erősnek és sérthetetlennek mutatod magad. Közben majd belehalsz a szeretet, a törődés, a gondoskodás, a kedvesség, az érintés hiányába, de nem mutatod, mert attól úgy érzed, kiszolgáltatod magad, sebezhető és gyenge leszel. Holott épp ez a hozzáállás tesz téged igazán sebezhetővé, hogy bezárkózol, amikor épp nyitni kellene, elhúzódsz, amikor érinteni kellene, megnémulsz, amikor szólni illene és közömbösséget mutatsz, amikor épp a kis, titkos dióbeledben lévő érzés extatikusan robbanna bele az éjszakába, hogy azt üvöltse: szeressetek! Ideje, hogy szeressetek!

A "poker face" egyetlen és szinte visszafordíthatatlan hátránya, hogy, ha sokáig „gyakorlod”, egyszerűen így maradsz. Belemerevedsz, belekeményedsz ebbe az állapotba, és amikor szeretnéd kimutatni, mit érzel, nem fog menni. Ott legbelül mozdul majd valami és te érzed, hogy szeretsz, hogy szerelmes vagy, büszke, boldog és elégedett, de az arcod, a szemed már nem fog engedelmeskedni neked. A külvilágtól olyan visszajelzéseket kapsz, hogy nem érzik, hogy szereted őket, hogy fontosak neked, nem látják, hogy együtt érzel velük. Mindezt miért? Mert rossz helyen hitted az erődet, nem ott, ahol valójában van.

Ha a birtoklásban és a másik legyőzésében hiszed az erőd, mindig inspirálni fog a harc. A csata, amelyben győzelmet arathatsz a másik felett. Kizárólag akkor fogod magad erősnek és önbizalommal telinek érezni, ha legyőződ a másikat. Mindegy miben. A piros lámpánál előbb indítasz, az étteremben előbb foglalod le a jobb asztalt, a hivatalba már eleve protekcióval érkezel és a győztes mosolyával mész be azok előtt, akik fél napja a sorukra várnak. Hiszen minden reggel csatába indulsz. Erőt nyersz abból, ha a másik veszít és közben észre sem veszed, ebben az izgága harcos állapotban, hogy nem a belső erőd vezet, mert az ebben a tévedésben nem is lehet igazi belső erőd. Kizárólag az hajt, hogy legyőzd a másikat és megszerezd az erejét.

Ha a ravaszkodásban, sunyiságban hiszed az erődet, mindig, mindenkit át fogsz verni és soha senkihez nem leszel őszinte. Ha a főnököd kérdezi, hogy elintézted-e, azt mondod, már intézed, közben neki se kezdtél még. Ha az apád kérdezi befizetted-e, azt mondod, épp most mész a postára, de közben épp ebédelni indultál. Ha a feleséged azt kérdezi, megkaptad-e a fizetésed és azt feleled még nem, majd holnap, közben két napja elutalták neked a pénzt. Telis tele van csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, valótlanságokkal az életed, de leginkább magadat csapod be ezzel a tévhittel, ami hosszútávon testileg is beteggé tesz. Ha a saját hazugságaidból nyered az erődet, és mások folyton rád pirítanak, lelepleznek, hogy amit mondasz nem igaz, azt fogod érezni, hogy nem vagy elég ügyes ahhoz, hogy másokat átverj, így még többet és más módon fogsz manipulálni, csalárdkodni, csak azért, hogy erőt nyerj, mert a másik megvezetésében hiszed az erőd.

Ha a túlzó kedvességben hiszed az erőd. Abban, hogy mindig mindenkinek segítesz, mindenkiről gondoskodsz. Nem kérik a segítségedet, mégis azonnal mész önzetlenül, csinálod, rendezkedsz, feltársz, megoldást adsz, átrendezel, megszereled, megfőzöd, kivasalod. Mégis folyamatosan elhárítanak, és nem keresik a társaságodat, annak ellenére, hogy segíteni akarsz, akkor valószínű, hogy a kedvességed tolakodó. Intim szférát sértő és nem valós segítségnyújtás, hanem sokkal inkább a másik életébe való beavatkozás. Esetleg kíváncsiskodás olyan dolgok iránt, ami nem a te életedhez tartozik. Amit te kedvességnek élsz meg, az valójában a indiszkréció egyik formája.

Mindenhol, ahol az erőnket hisszük, és ez egyszerre lehet több terület is, hiszen nincsenek fekete-fehér életutak, személyiségek, ott legalább egyszer, de leginkább többször is, már értünk el „sikereket”, ezért ragaszkodunk annyira ezekhez a téves erőforrásokhoz és nem vagyunk képesek az intő jeleket sem észrevenni. Inkább a környezetünket, más embereket, a sorsunkat, az anyánkat, a barátnőnket, a testvérünket hibáztatjuk. Úgy gondoljuk az „csak” pár rossz mondat, esetleg pár rossz nap, az élet része ez is, egy kisebb vagy nagyobb összeveszés, aztán kipihenjük és megyünk tovább.

Csakhogy a lélek sebeit nem lehet kipihenni. A több évtizedes, téves erőforrás hitünk visszafordíthatatlan rombolásokat végez a környezetünkben, személyiségünkben és az életünk minőségében.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

fShare

Tweet