Szépen hullott ránk az est, ahogy Krisztivel távolodtunk a várostól és lassan lecsendesedett a szívünk is. Tudtuk mindketten, hogy jó helyre megyünk. Ő azért, mert már járt ott, én pedig azért, mert még nem de vágytam oda és a vágyakozásban nagy erő és hit van. Az autó halkan döngicsélt alattunk, tompa morajlássá olvadt egybe minden hang. Kezdtünk mindketten áthangolódni. A rádiót is kikapcsoltam, mert magasabb rezgésszintre átállni zajban nem lehet. Elég, ha bennünk szól a dal. Az sem baj, ha mindkettőnkben más. Már jócskán besötétedett, amikor megérkeztünk. Jólesően hűvös volt az éjszaka. Beálltam a parkolóba. Egy pillanatig úgy tűnt, kihalt minden, senki sem vár minket. A jó házigazda azonban az időzítésben is otthonosan mozog, mindegy, éjjel van vagy nappal. Épp amikor elkezdtem volna azon morfondírozni, hol is lehet, előbukkant a fáradt lámpafény árnyékából „Toldi Miklós” szálfa termete és kedvesen üdvözölt minket, majd készségesen segített kipakolni. Vöröses szakállán megcsillant a hold fénye és valami jóságos energiaburok vette körül. Majd leültünk egy pohár italra, amiből persze több pohár is lett. Az idő ilyenkor semmit sem számít. Megérkeztünk és a találkozásra inni kell. Inni és mesélni. Ha valami vagy valaki úgy ismerős, hogy akkor látod életedben először, akkor rögtön úgy érzed, hogy jó helyen vagy, mert „az otthon nem egy hely,hanem lényednek egy része”. Ha pedig ezt az érzést valaki vagy valami a puszta létezésével elő tudja hívni és napokon át életben is tudja tartani, akkor nem kétséges, hogy a hely, ahol jársz, hozzád tartozik és az ember, aki beszél hozzád, a barátod lesz.

A jó házigazda pontosan tudja, hogyan köszöntse a vendéget, mennyit igyon velük, mennyit és miről beszéljen és azt is pontosan érzi, mikor kell elmennie. Nem azért, mert mindezt megtanulta, hanem azért, mert a lelke egészen finomra van hangolva. Ez különbözteti meg a vendéglátót a házigazdától. A lélek. A vendéglátó is minden tőle telhetőt megtesz de hangolódni már nem képes, mert valójában számára a a vendégek elszállásolása csak munka a sok más munka mellett. A házigazda ezzel szemben szereti a vendégét, akár a saját gyerekét és minden vendéget, a problémásakat is. Főleg azokat kell nagyon szeretnie. A jó házigazda visszavár, nem felejti el, mi a kedvenc ételed és évek múltán is emlékszik rá, hogyan szereted a rántottát. Az egész lényével gondoskodik és képes egyszerre egy időben több feladatot is ellátni. A mi házigazdánk is ilyen ember volt, szinte világított a lénye. Egyetlen pillantásából láthatóvá vált, hogy boldog. Megtalálta önmagát, a helyét a világban, szereti a feleségét, nem csak úgy ímmel-ámmal, kötelező akarással, hanem, igazán teljes szívből és teljes odaadással képes megélni az apaságát is, ahogyan mindent. Erős bárkája mindannak, ami körülveszi. Ringatja, babusgatja a hozzá menekülő, megfáradt városi népeket. Főz rájuk, eteti őket, táplálja a testüket és a lelküket is; egy-egy humor morzsa, egy-egy helyi anekdota vagy érdekesség mindig van a tarsolyában. Gemencen ódát lehetne írni valamennyi hajnalhoz, vadleshez, reggelhez, bundás kenyérhez, bográcsos füstös estékhez, bor-mámoros éjszakákhoz, és már bizonyos, hogy Barkuti Balázshoz és Erős Hajnalkához is, aki az ő életének párja, és nélküle talán Balázs is más ember lenne... 

Fotó:Molnár Péter

fShare

Tweet