Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Úgy kell előre gondolkodnod, hogy nem hagyhatod el a pillanatot, amiben vagy.

 

Úgy kell előre gondolkodnod, hogy nem hagyhatod el a pillanatot, amiben vagy.

Mit is jelent ez?

Tudatosságot, éberséget, összpontosítást a jelenben. Stressztől, függőségektől és szorongásoktól mentes folyamatos áramlást a MOSTban. Érezni, látni, megélni, megcselekedni a pillanatban azokat a dolgokat, amelyek megalapozzák mindazt, amire a jövőben vágyom és pontosan úgy, ahogyan vágyom rá. Az előre gondolkodás valójában vizualizálást jelent. Részletesen és rendszeresen elképzelem, amit szeretnék. Naponta foglalkozom vele, láthatóvá teszem. Életre keltem, akár egy filmet és lejátszom újra és újra. Szeresse meg és gondozza a vágyaimat a szívem után az elmepalotám is. Otthont biztosítok számára a gondolataimban. Létezővé csak így tudom majd tenni, hogy gondoskodom róla.

Eközben végzem a dolgom, cselekszem. Teszek-veszek, tervezek. Beszélgetek, kezdeményezek. Nem reaktív, hanem aktív folyamatokban veszek részt. Szeretetet adok és kapok.

Közben a szeretetet egyetlen pillanatra sem cserélhetem másra. Nem helyettesíthetem semmivel. Ha mégis megpróbálom pótolni, azok mind olyan dolgok lesznek, amelyek kiléptetnek a pillanatból. És így észrevétlen eltávolodom a cselekvéstől, az aktivitástól, a szívemtől. Mindentől, ahol a fontos és meghatározó események történnek. Például az életem….

Az elengedés 7 szintje

 

1. TUDATOSÍTÁS

A tudat alatti tartalmakból a tudat szintjére emelem mindazt, ami bennem sérült.

2. SZEMBESÜLÉS

Elfogadom, hogy amit felszínre hoztam, az hozzám tartozik. Dolgom van vele.

3. LEVÁLASZTÁS

Leválasztom róla a hozzá kapcsolódó stresszt, ítélkezést, haragot, bármilyen neheztelést.

4. MEGBOCSÁJTÁS

Megbocsájtom magamnak, hogy megengedtem azt, ami csalódást okozott, gátolt és fogva tartott. Megbocsájtok mindenki másnak is, aki ebben részt vett és cinkosom volt abban, hogy ezt a csalódást átéljem.

5. ELFOGADÁS

Látom, elfogadom és megköszönöm azt a tanítást, amit a helyzet és/vagy ember adott nekem. Látom, elfogadom és megköszönöm, hogy ezzel a tapasztalással alázatosabb, megértőbb, igazabb, erősebb és értékesebb lettem.

6. HÁLA

Hálát és áldást mondok arra, ami történt, és azokra, akik ebben a helyzetben hatással voltak az életemre.

(Az elengedés a hálával teljesedik ki.)

7. INTEGRÁLÁS

Integrálom magam az új helyzetbe. Minimum 21 de maximum annyi napig, amíg szokássá nem válik a megváltozott tudatállapotból születő új gondolkodásmód és az ebből létrejövő új cselekvési minta.

 

Ha az integráció nem sikerül, azaz nem változik az adott témához kötött nézőpontom és érzésem, és nem változnak meg a cselekvési szokásaim, reakcióim sem, akkor valahol a folyamatban becsaptam magam. Vagy átugrottam vagy kihagytam egy-két lépést. Mivel ezek egymásra épülő és egymásból következő folyamatok, egyiket sem lehet sem kihagyni, sem pedig felcserélni a sorrendet.

Az elengedés kizárólag úgy valósulhat meg, ha ezt a 7 lépést, egymás után elvégzem. És mindegyik szinten annyi időt töltök, ameddig ott meg nem oldom a szükséges feladatokat. Ha azonban egy szinten túl sok időt töltök halogatással, kifogásokkal, akkor a folyamat megreked és kezdhetem elölről az egészet. Ezért is érezhetik sokan úgy, mintha végérvényesen beleragadtak volna egy helyzetbe. Nem lehet megúszásra játszani. Az életemet senki más nem tudja helyettem rendbe tenni, és a saját személyre szabott 7 fokozatú lépcsőmön se tud más végig menni.

Az egyéni felelősségvállalás szerepe létkérdés ebben is, ahogy minden más fejlődési, gyógyulási folyamatban!

Búcsú

Egymással szemben álltunk és nem szóltunk semmit. Szemeid alatt a mélyülő ráncok íve fáradt tekintetedbe hajolt. Vonásaid keményebbre, konokabbra rajzolták a múló hónapok. Már nem látsz engem. Nagyon régen becsuktad szemeid szavaim, vágyaim és a lelkem előtt is.

Tudom, hogy ez így van jól, búcsúzni kell, eljött az utolsó pillanat. Azt mondják a haldoklók a haláluk előtti percekben, hirtelen erősnek és derűsnek érzik magukat. Tisztán és érthetően még mondanak valamit a szeretett személynek, aki mellettük áll. Talán mosolyognak egyet még utoljára, és mélyen belenéznek a másik szemébe. Létrejön egy utolsó kapcsolódás. Egy utolsó érintés, talán egy utolsó mondat, egy utolsó összefonódás. Ez a pillanat nagyon mély, nagyon tiszta, és ha nagyon szerettél, nagyon fájdalmas is.

Ilyen volt a mi utolsó pillanatunk is, amelyben a szerelmünket temettük. De mi szavakkal már nem mondtunk egymásnak semmit. Egy egészen rövidke ideig, talán pár másodperc lehetett, találkozott a pillantásunk, és újra láttuk egymást. Mosolyogtunk is. Tiszta volt ez a végső pillanat, minden örömtől, fájdalomtól, ítélettől mentes. Csak a feltétel nélküli szeretet ragyogott benne. Úgy láttalak és minden mást is, ami körülvett téged, mint ebben a tér-idő kontinuumban még soha, és ettől a tudástól egyszerre lettem nyugodt, hálás és nagyon szomorú.

 

Kép: Alex Gray, A szerelem óceánja

A csodák nem a semmiből érkeznek

Mindig lesznek emberek, akiket azért hívsz az életedbe, hogy tanulj magadról valamit. Hogyan állsz az önbecsüléssel, bizalommal, vonzerővel, akarattal, teremtéssel, szeretettel, mentális vagy testi energiákkal. Bármivel, amit neked épp akkor magadról meg kell tapasztalnod. Mert, mindenki arra törekszik, hogy rend legyen a szívében. Legalábbis, én biztos, és a rendrakást magamtól várom el, nem mástól, de olykor teremtek hozzá valakit, nőt, férfit, gyereket. Vagy valamit, párbeszédet, álmot, vonzalmat, szerelmet, csalódást, hogy élesben megtapasztaljam, amit kell.

Nálam első helyen a bátorság áll. Ehhez keresek társakat. A keresés és a tapasztalás is kockázatos. Mindenkinek az, és amíg nincs önreflexió, tudatosság, éberség, megértés, újrateremtés, áthangolás addig fájdalmas is. Ha te is a tapasztalást választod, akkor azt javaslom, hogy sétálj bele a fájdalmaid középpontjába, indulj el ezen az úton. Bátran, és ha ezt tisztán és őszintén be mered vállalni, akkor és csakis akkor melléd szegődik egy másik bátor és azután egy harmadik és így tovább.

Néha fájni fog, ha valaki nemet mond rád, de az is megtörténhet, hogy egy nap felébredsz és az elutasításban átértékeled a fájdalmat és máshogyan nézel magadra és a benned lévő szenvedni akaróra. És elkezdesz hálát hinteni mindenkire, aki a múltban nemet mondott rád, és valamiért levette rólad a tekintetét. Nem minden rólad szól! Sőt, előfordul, hogy csak a másikról szól minden, te csak megfigyelő vagy. Értékelő, elemző.

A bátorság mindenkori következménye, hogy magadra egy erős igent mondasz, és ezzel csodának mondott valamit hívsz az életedbe. Nem a semmiből érkezik, hanem abból a valamiből, amit szeretetnek, alázatnak, megbocsájtásnak és tiszteletnek hívnak. Soha ne neheztelj arra, aki csak azért jön, hogy megfürdesse lelkét az energiádban és aztán minden magyarázat nélkül vagy épp egy hazugsággal de elsétál. Mert ez épp azt mutatja, hogy az energiáid erősek, tiszták és szeretetteljesek. Nem mellesleg jól érzékelhetőek és láthatóak is. Mert nem rejtegeted sem magad, sem az érzéseidet. Aki ezt a fajta láthatóságot félreérti, megijed tőle vagy visszaél vele és úgy érzed ezzel megbánt téged, annak köszönd ezt meg. Semmi gond sincs, tanítód volt. És minden tanárnak más a lelke, stílusa, módszere, de attól még mindegyiktől tudsz valamit tanulni, ami számodra hasznos lehet.

Önáltatás...

Csináljuk, ha érzékeljük, ha nem. Ha bevalljuk, ha nem. De mégis mire jó-ez? Szerintem semmire, sőt kifejezetten káros, amennyiben annyira profik vagyunk már ebben, hogy igaznak hisszük, ami hamis és ezzel szó szerint elkábítjuk az elménk. Ebben az állapotban pedig kizárólag hozzánk hasonló révületben élő embereket fogunk vonzani szerelemben, barátságban, akik megerősítenek minket abban, hogy jól látjuk, amit látunk, igazunk van.

Miért csináljuk? Talán félünk, mert azt gondoljuk, hogy magyarázkodnunk kell azért, akik vagyunk, pedig sosem kell. Talán bizonyítani, megfelelni akarunk valakinek, akinek, mi sosem voltunk igazán fontosak. Talán nem vagyunk tudatosak és éberek a saját szarságainkra, és valljuk be a szívünkre sem. Ilyenkor egy út marad. Az önbecsapás labirintusa, amelyben bagatellizáljuk a problémát, hogy „csak ilyen meg olyan, nem jelent semmit” vagy érvényesítjük újra a rég lejárt bérletünk. Hogy az még jó, még van időnk vele utazni, pedig nincs. Talán szellemvasútra érvényes vagy már oda se.

Akiben nem támad fel az éberség a saját önáltató hazugságait illetően, az sosem lesz igazán derűs és elégedett az életével. Ő lesz az örök megalkuvó, az „így is jó lesz”, és a „majdnem az” élharcosa. Az önbecsapás ravasz dolog, mert aki benne van, úgy manipulálja saját magát is, hogy nem érzékeli, amit tesz. Nincs önreflexió, nincs fájdalom és valószínű empátia sincs. Így egyéni felelősségvállalás sem lesz. És akkor a keménység, a konokság és a kegyetlenség veszi át az uralmat.

Az ember, aki önáltatásban él, valójában bántalmaz. Saját magát és másokat is, miközben gyakran úgy érzékeli, hogy ő az áldozat.

Vigyázzunk a szokássá konzerválódott önáltatással, mert az egyik legnagyobb csapda, amiben úgy szakad ketté ketté a lélek, a szellem és a szív is, hogy ebből a tulajdonosa semmit sem érzékel.